Gesztenye

A kedvencem az őszben. Különösen azt szeretem, amelyik szép kerek, és elég nagy, mert azokat olyan jó kézbe venni. Sima és nagy szeme van. A gesztenye egyszemű gyöngy. Az ősz jellegzetes színét viseli, a mélybarna és világosabb árnyalatai ötvöződnek benne. Kiskoromban a húgommal gyűjtöttük őket, mikor mentünk a temetőbe. Nagyapámat sosem ismertem, mert anyukám is gyerek volt még, mikor meghalt. Akkor még csak őhozzá jártunk ki Mindenszentek ünnepén, mécseseket és koszorút vittünk a sírra. Van egy kép is ott róla, szép barna, nagy szemei voltak, a szemöldöke össze volt nőve, de igazán barátságos, jóindulatú tekintete volt, és sármos arca. És szerintem oda voltak érte a nők, elég jóképűnek láttam. Fiatalon halt meg, rákban.

A sírt letisztította anya, mi addig szaladgáltunk a húgommal, nem nagyon értettem, miért csinálják ezt a felnőttek. Mindenki egyszerre kimegy a temetőbe, egyszerre sír, egyszerre gyújt gyertyát, és egyszerre megy haza. Mi a gesztenyével voltunk elfoglalva, és azon versenyeztünk, ki tud többet összegyűjteni. Aztán amikor már nem tudtuk hova rakni, a földre potyogtak, mint a síroknál álló emberek könnyei. Csak ezek koppantak is a földön, nem hang nélkül csordogáló, hosszúkás, sós vízcseppek voltak, hanem kemény, gömbölyű gombócok, amelyik közül néhány szét is tört a földre érkezéskor, mint a szívek fájdalom idején. Az emberek összeölelkezve siratták elvesztett szeretteiket. Volt olyan sír, amelyik még friss volt, ki sem látszott a föld a sok koszorú alól, és a család ott állt és sírt, senki nem beszélt. Csak álltak és sírtak. Mint a gesztenyefák. Évtizedek óta ott állnak szótlanul, és potyogtatják gesztenyekönnyeiket a sok halottért, akiket oda temettek el. Minden évben ősszel megteszik ezt ők is. Természetes.

Anyukám szólt, hogy jó lenne, ha mi is odamennénk a sírhoz és elmondanánk a Miatyánkat. Közösen. Letettük a nehezen összegyűjtött gesztenyéket egy kupacban a földre, odamentünk a sírhoz, megfogtuk egymás kezét, és a család együtt, hangosan elmondta az imádságot. Aztán szótlanul ott álltunk a sírnál, mi a húgommal csak néztük a fényképet, és anyát. Hol az egyiket, hol a másikat. Aztán eszünkbe jutott a gesztenye. Elmentünk érte, ahova letettük, összeszedtük őket, most már nem külön-külön, hanem összegyűjtve egy szatyorba tettük. Elindultunk hazafelé, és megérkezés után egyből neki láttunk figurákat készíteni a sok fakönnyből és gyufából. Embereket alkottunk, akiknek volt keze, lába és feje. Újjáéledtek a gesztenyék, egészen más arcukat mutatták. Ilyenkor mosolyogtak, és vidámak voltak. Tudtak járni – persze a mi segítségünkkel –, beszélni is, és látták azt, amit mi, az egy szemükkel. Adtunk nekik hangot, és nem vesztünk össze kié szebb vagy nagyobb, csak játszottunk a gesztenye-emberekkel. Jól éreztük magunkat. Azokkal, akik a temetőből jöttek el hozzánk, hogy együtt nevessünk.

Ma már három ember sírjához megyek, ott van nagymamám és nagybátyám is. Egyszerre a többi emberrel kimegyek, mécsest gyújtok a lelkükért, virágot viszek a vázába és imádkozom értük. És magamért is, hogy a veszteség, ami ért, ne emésszen fel önző módon, és hogy az emlékeim életben maradjanak. A gesztenyefák egyre kevesebbet sírnak mostanában, pedig még ott vannak, de gesztenyét alig találok. Pedig szeretném őket hazahozni, és játszani velük. Úgy, mint régen.    

   

Lélekgombolyag

A felhők fölött van egy puha, selymes ház, mely mindig változtatja alakját és színét. Úgy néz ki, mint egy hatalmas vattacukor és a szivárvány színeiben pompázik. Ablakai tágasak és törhetetlenek. Néha gömbölyűek, néha kockák, de van, hogy bezár mindent, és sötétség lepi el a belső teret. Van benne egy gépezet, mely gombolyagokat készít szüntelen. Többféle anyagból és színből, a variációk sora végtelen. Van, hogy több színt is kombinál. Nagyon precízen és pontosan dolgozik. Egy gombolyag elkészítése 6 napig tart, majd útra kel és a hetedik napon érkezik meg a Földre.

A lélekgombolyag elkészítése bonyolult folyamat, és nagy felelősséggel jár, hiszen a Földön két vagy több gombolyagnak is találkoznia kell adott helyen és időben, és ez megfelelő adottságok nélkül komoly károkat idézhet elő a lélekben. Tehát a gombolyagokat úgy kell elkészíteni, hogy azok alkalmasak legyenek egy-egy találkozás megélésére, feldolgozására és továbbvitelére. Ilyenkor összekapcsolódnak a gombolyagok és információt cserélnek, ezáltal megváltozik összetételük, esetleg színük és alakjuk. A rugalmasság tehát alapkövetelmény, így csak ennek megfelelő anyagból készülhetnek.

Az egyik nap nagy feladat érkezett a házba: többféle színkombináció alapján kell elkészíteni a lélekgombolyagot. Azonnal el is kezdődött az erőt próbáló munka. Az első nap a gombolyag váza készül el, melynek alapja a fehér és a fekete fonal. A fehér a tisztaságot, a fényt ülteti el, a fekete a kínt, a sötétséget érzékelteti. A pozitív és negatív energiák sziporkázva szikráztak a két szín találkozásakor, majd a tűzijáték végeztével kiegyenlítődnek és összeérnek. Megalkotják a gömbölyű formát, melynek egyik fele fehér, a másik fekete. A második nap már nyugodtabban indul, egy piros szálat fűz hozzá a gép, mely a szeretetet, szerelmet, az életet és a boldogságot szimbolizálja. A két alapszínbe szinte belesimul a tűz színe, és egy rózsa alakjában a gombolyag közepére helyezkedik. Ő lesz a lélekgombolyag központja. A harmadik napon jön a hit és a bölcsesség, érkezik a kék. Harmatként cseppen a vörös rózsára, s olyan szorosan kapcsolódnak, hogy elválaszthatatlanná válnak. A kék kis csepp folyamatosan táplálja a rózsát vizével, hogy el ne hervadjon. Higgy önmagadban és tedd a dolgod! – suttogja a rózsának! Majd a negyedik napon a gombolyag két színt is kap: egy narancs és egy sárga fonál érkezik. A naranccsal a lelkesedés, a határozottság és a bátorság költözik be, testvérével, a sárgával pedig az értelem és az energia. A két szín is csatlakozik; a rózsa körül lágy sellőként úszkálnak, vidáman játszadoznak. Az ötödik napon jön a zöld, egy faág hull a gombolyagba, és a sellők a rózsa alá fektetik. A földi természettel való kapcsolat fontosságát hangsúlyozza, melyből erőt meríthet a lélek a nehéz időkben. Ha bánat ér, jöjj el hozzám, és megmutatom neked az eső után fényesen pompázó szivárványt! – kérleli a zöld a rózsát. A hatodik napon megérkezik az ibolya szellője, hozzá tartozik a spiritualitás és az intuíció, mely vezeti a lelket saját útján, hogy beteljesítse feladatát. Kiválasztják azokat a lélekgombolyag-társakat, akikkel élete során találkoznia kell, hogy megtanulja az élet érzéseit, az adni tudás képességét megélje, és hogy a gombolyag megtalálja hitét. A hetedik nap hajnalán az ibolya szellő lehelletével életre kelti a gombolyagot, mely megrázza magát és elindul a Föld felé, hogy megérkezzen arra a helyre, ahol megtanulja az Életet.