A sziget

 Hunyd le a szemed és gyere velem egy szigetre, ahol megpihenhetsz! Mindenkinek van egy búvóhelye, ahol menedéket talál. Ezt akkor fedeztem fel, amikor egyedül nekivágtam az útnak. Mivel fárasztó volt egyfolytában menni, csak menni, egyszer megpihentem ezen a szigeten. Ez a tökéletes pillanatok szigete. Amikor fekszel a hátadon, érzed a Nap melegét, a Föld biztonságát, a Víz simogatását, látod a Felhők huncut kis játékát, hallod a Szél csendes susogását, amivel a negatív gondolataid elszállnak, és csak Te vagy. Tudod, hogy itt csak jó dolgok történnek veled. Itt önmagad lehetsz, nem kell társadalmi elvárásoknak megfelelned, nem mondja meg senki mit csinálj, vagy írj. Itt szabad vagy és energikus.

Miután megérkeztem a szigetre a kis csónakommal, megkerestem a házam, és kipakoltam mindent, amit hoztam. Sok helyet foglaltak az emlékek, több volt belőlük a rossz, mint a jó. Nehéz időszak van a hátam mögött, hát nem csoda, hogy nagy a teher. Leteszem a zsákot. Odakintről viháncolást hallok, kilépek az ajtón, hogy megkeressem. A küszöbön átlépve elindulok a hangok irányába.

-         Itt vannak emberek!!! De jó, hogy most nem egy lakatlan szigeten kötöttem ki, mint a múltkor. Gondoltam csatlakozom hozzájuk. Csupa nő! Mindenféle van belőle: fiatalok, anyukák, magányosok-családosok, Mamillária, Ősanya is itt van, cserfesek és halkak. Milyen különbözőek vagyunk! Ez jó, mindenki mást tud adni a másiknak.

Összegyűltünk minden reggel az asztalnál, együtt kávéztunk, együtt írtunk, sírtunk, nevettünk, aztán közös ebéd, közös program délután és este, hisz elszakadni nem tudtunk egymástól. Összenőttünk, mint a sziámi ikrek. Este pedig a tánc! Körben állva, összeölelkezve, kirobbanó energiával énekeltünk és táncoltunk. Középen a tábortűz adott csak világosságot az éj sötétjében. A tűz, a felülről áradó isteni energia száll bele a körbe, beleszalad minden egyénbe, megcsiklandozza, és a nevetéssel visszaszáll középre. Aztán újra útnak indul, és megint vágtázik beléd, aztán érzed, ahogy csiklandoz ott belül, először csak mosolyogsz, aztán egyre hangosabban nevetsz. És ez így megy, mígnem mindenki sorra kerül. Mindenki feltöltődött pozitív energiával, melegséggel, vidámsággal. A tűz lassan parázzsá lesz. Mindenki lefekszik hát a tűz köré, elszenderedünk. A Nap rózsaszínre és lilára festi az ég alját. Lassan ő is felkel, kíváncsian tekint ki a horizonton, testvérét elaltatja, az embereket ébreszti.

Kinyitom a szemem, csodálom a tájat, de tudom, össze kell pakolnom, mert tovább kell mennem. Még egyet sétálok a szigeten. Leülök egy sziklára, és nézem a tengert. Olyan nagy és ismeretlen. Merre fogok vajon menni, és hol fogok kikötni? Nem tudom. De ez a sziget mindig itt lesz, innen minden egyforma távolságra van, bármelyik útról idetalálok, és bármikor visszajöhetek. Ez megnyugtató. Eszembe jutnak az emlékek, de nem a rosszak, azok már elszálltak a szélben, hanem azok a napok, amelyeket itt töltöttem. Sokat kaptam. A tűztől bátor lettem, energikus és kitartó, a víztől lágy, nőies és szelíd, a széltől érzéki, a felhőktől játékos, laza és spontán. Az emberektől pedig empátiát kaptam, toleranciát és rengeteg szeretetet. Most éreztem igazán mennyi ereje van a szeretetnek. A világ leghatalmasabb energiája, ez most mát tuti. Hiába volt a sok különbözőség, egyvalami nagyon is közös volt bennünk: a szeretet, amiből fakad az elfogadás, a figyelem embertársaink felé és az együttérzés.

Most megyek a csónakhoz, el kell indulnom, lejárt az idő. Eloldom a kötelet, integetek búcsúképpen, de a szemekből látszik, hogy találkozunk még. A szél belekap a vitorlába és elindít…