Leckék az élettől 3: Amit Isten elvesz, azt egyszer vissza is adja

 7 és fél éves lenne. Már túl lennénk a járás megtanulásán, tudna pohárból inni, természetesen tudna egyedül pisilni, és a cipőfűzőjét is be tudná kötni. Valószínűleg késett volna egy évet, és még csak elsős lenne. Most tanulná a számokat és a betűket, az összeadást és a kivonást gyakorolnánk délutánonként, és a pirosnál álló kocsiból próbálná elolvasni az óriás betűk üzenetét. Én pedig kérdéseket zúdítanék rá, mit evett-ivott a suliban, milyen élményeket szerzett a nap folyamán, kivel veszett össze és kivel békült ki. Hazaérkezvén pedig veszekednék, hogy miért nem pakolta el a játékait, és hogy a táskáját ne az ajtóban dobja le. Aztán jönne a „Mi a házi holnapra?” című kérdés, ő pedig nem akarná megcsinálni, hanem tévét nézne, vagy játszana a gépen. Én pedig nem hagynám, hogy amíg nincs kész a kötelező dolgaival, addig bármi másba belefogjon. Jönne egy kis vita, aztán mindenki tenné a dolgát, én vacsorát készítenék, ő tanulna, és mire mi készen vagyunk, megérkezne a ház ura, és együtt lenne a család.

Lenne, ha megszületett volna. De meggondolta magát.

21 éves voltam, fiatal, éretlen, de családra vágytam. Főiskolás voltam, ő pedig már dolgozott, 6 év volt köztünk. Ez egyáltalán nem zavarta egyikünket sem, mert ugyanazt akartuk mind a ketten. Ő még a szüleivel lakott, ami eleinte nem zavart, de a későbbi veszekedések, a szülei alkoholszeretetének megnyilvánulásai már később erős tényezőként hatottak rám is. Megbeszéltük, hogy ha eljön az ideje, nem oda fogok szülni.

Esténként együtt tervezgettünk: a közös lakást, a közös gyereket, és a közös életünket. Aztán egy ilyen estén úgy éreztem, lehet, hogy ezeket el kellene kezdeni komolyabban venni a dolgokat, mert lehet, hogy terhes vagyok. Ő egy kicsit racionálisabban állt a kérdéshez, mint én, de örültünk mind a ketten. Aztán kiderült, hogy vaklárma volt az egész. Ő megnyugodott, hogy van még időnk spórolni, hogy minden meglegyen a mi kis családunk megalapításához, én viszont elkeseredtem, mert már annyira beleéltem magam, hogy anya leszek.

Pár hónappal később, éppen 2004 nyarán otthon feküdtem, és arra kértem Istent, hogy áldjon meg egy gyermekkel. Cikáztak a fejemben a gondolatok, és közben reménykedtem, hogy lehet, hogy azért késik a menstruációm, mert terhes vagyok. De a remény nem tartott sokáig: azon a délután el is ment. Még mielőtt megbizonyosodhattam volna róla, hogy tényleg van nekem és jönni fog, szinte észrevétlenül belopta magát testembe, de nem sokat időzött nálam, el is hagyott. Én pedig ott feküdtem az ágyon egyedül, elhagyottan és sírtam. Mikor hazaért az akkori párom, azzal vigasztalt, hogy „jobb is, hogy így történt!”. Bár akkor ez egy fájdalmas mondat volt, most úgy gondolom, hogy igaz. Tényleg jobb, hogy így történt: éretlenek, felkészületlenek voltunk, tele kételyekkel, önbizalomhiánnyal, fel nem dolgozott sérülésekkel és a feketét is rózsaszínnek láttuk. Fél évvel később elköltöztem, mert ez egy nagyon mély, szinte gyógyíthatatlan sebként tátongott a szívemen. Nemcsak a gyerek elvesztése, hanem az ő szavai, tettei is. Nem sikerült vele, akkor, ott. De ez nem jelenti azt, hogy feladtam.

Most 29 évesen is családra vágyom, de már másképp. Nem sürgetem a dolgokat, nem szaladok a sorsom és mások sorsa elé. Türelmesen várok. A legnehezebb dolog a világon. Úgy várni, hogy nem tudod, mikor jön el, nem tudod, ki jön, és nem tudod azt sem, kivel. De azt tudod, hogy jön. És amit Isten elvesz, azt egyszer vissza is adja. Valamikor. Valahogyan.

Nem tudom, hogy kislány lett volna-e, vagy kisfiú, mert ahhoz túl korán volt. De most Isten visszaadott nekem valamit, még nyolc évvel ezelőttről. A párom kisfia éppen 2004-ben született. Amikor az enyém elment. Persze tudom, hogy nem én vagyok az anyja, és nem is leszek igazából sosem az, de kaptam a párom által egy gyereket, akivel igazán különleges lehet a kapcsolatom. Nem tudom miért, nem tudom, hogyan alakult ki, hogy ennyire közel engedett magához, és megosztja velem az élményeit, érzéseit és félelmeit. De van egy láthatatlan kapocs közöttünk, amit nehéz megmagyarázni, mert nem genetikai, nem családi és nem függőségi dologról van szó. Egyszerűen csak különleges, mely semmihez sem hasonlítható.

Hímes tojás és várakozás

Akkoriban még nem a pénz miatt jöttek locsolni a fiúk, és mi lányok is szépen felöltöztünk, izgatottan vártuk kik jönnek el hozzánk. A húgommal pedig mindig próbáltuk kitalálni ki jön, és ki nem, majdnem fogadást is kötöttünk. Aztán volt, hogy akit vártunk nem jött. És volt olyan is, aki meglepetést szerzett nekünk megjelenésével.

De kezdjük az elején: vasárnap délelőtt anyukám megfőzte a tojásokat, mert mi akkor még igazi tojásra festettünk, igazi festékkel, igazi ecsettel, a mi igazi, két kis kezünkkel. Már azt is alig bírtuk kivárni, hogy kihűljön a tojás, de hogy le legyünk foglalva, anyukánk gondoskodott róla, hogy ne unatkozzunk, és ilyenkor segítettünk neki a konyhában. Aztán előkészültünk a festékekkel, ecsetekkel, leterítettük a régi újságpapírokat az asztalra: és leültünk egymás mellé. 

- Hány tojás kell lányok? - kérdezte anya.

- Hát az összes! - válaszoltuk egyértelműen mind a ketten a húgommal, nem akartunk spórolni velük.

- Az összes???? - kérdezte anya meglepődve. Hát az sok lesz nektek szerintem.- jelentette ki, de látta, hogy elszomorodtunk, így megpróbált ránk racionálisan hatni. Ekkor elkezdtük összeszámolni, hogy ki az, aki eljöhet hozzánk, mert annak illik adni tojást. Mégpedig festett tojást, amit mi csináltunk. És nem volt közösködés sem: amit a húgom csinált, azt ő adta, amit én készítettem, azt pedig én. Úgyhogy a sok számolgatás után kijött, hogy valóban elég kb. 5-5 db tojást festenünk fejenként. A többi pedig ment a hidegtálra.

Igazi nőcis nap volt: anya csinálta a hidegtálat finom sonkával, főtt tojással, uborkával, paradicsommal, paprikával. Mi pedig érezve a friss húsvéti illatot, az asztalnál festettük a tojásokat a fiúknak. Közben persze versenyeztünk, hogy ki tud szebbet festeni, kacskaringósabb virágokkal, és népi mintákkal. Időközönként lestük egymást, mert gyorsabbak is akartunk lenni a másiknál, de a húgom türelemben erősebb, mint én. Hamar rájött, hogy inkább lassabban halad, és akkor biztos nem fog rontani, és még szebb is lehet a minta. Legtöbbször virágot festettünk. Tulipánt vagy margarétát: ezt a kettőt ismertük a legjobban, és tudtuk szépen megfesteni, így ezt használtuk mindig. Persze a kreativitást nagyban fejleszti, amikor a kombinációk száma véges, és valami újat kell kitalálni. Ilyenkor kérdezte mindig a húgom: - ez mi??? - és közben nevet. Én pedig igyekeztem elmagyarázni neki, de közben én is elkezdtem nevetni, mert a megmagyarázhatatlan vonalakat (ma nonfiguratív mintának hívnánk) próbáltam megértetni vele. A lényeg, hogy jó hangulatban készítettük a tojásokat, szépen sorban. Aztán a tál már közös volt, amibe belehelyeztük őket óvatosan, de figyelve a felező vonalra: az egyik oldalra a húgom pakolt, a másikra én, nehogy összekeverjük őket. Aztán a másnapot, a locsolós napot, alig bírtuk kivárni. Hosszú várakozás következett, este lefeküdtünk aludni, de az izgalomtól ez nehezen ment.

Hétfő reggel viszont kipattantunk az ágyból, mert ez az évnek az a reggele, amikor a leghamarabb keltünk fel és készültünk el. Várva a fiúkat. Ilyenkor igazi középkori nőként viselkedtünk, ültünk anyukánkkal hárman az asztalnál, és vártuk a vendégséget: a fiúkat apjukkal. Ez olyan romantikus volt (nekünk).
Találgattuk ki érkezik először, és milyen verset mond majd. Tudtuk, hogy van, aki vicceset mond, van aki a szokásos "zöld erdőben jártam"-ot, és van, aki saját szerzeményt ad elő, vagy legalábbis olyat, amilyet mi még életünkben nem hallottunk.

Az étkezőasztal szépen megterítve, a vendégváró hidegtállal, a férfiaknak aperitiffel, a fiúknak-lányoknak üdítővel. Mi pedig még mindig ültünk az asztalnál, láblógatva, türelmetlenül, és vártunk. A tojásokat néztük, hogy elég tökéletesek lettek-e, és próbáltuk kitalálni, hogy örülnek-e majd nekik a fiúk. És ekkor megszólalt a csengő... Az első érkező. Ő volt az. Mint minden évben, most is elsőként ért ide, szépen felöltözve, illatosan, és versével előállt:

" Itt a húsvét eljött végre,

A szép lányok örömére.

Mert a lányok szép virágok,

Illatos víz illik rájok.

Kit húsvétkor nem locsolnak,

Hervadt virág lesz már holnap.

Ne fuss el hát szép virágom,

Locsolásért puszid várom!"

Én pedig ott álltam megilletődve, hogy nem is kell neki a tojás, amit olyan gondosan festegettem, óvatosan szépítgettem és még versenyeztem is érte! Puszit kér? Nagy csodálkozásom tétovázásba csapott át, és egy kis szülői biztatás után végül odamentem hozzá: ő meglocsolt, én pedig ajándékomat átnyújtva, megpusziltam. Így történt, hogy abban az évben a tojásokból egy megmaradt, de puszit csak egy fiú kapott!