Hímes tojás és várakozás

Akkoriban még nem a pénz miatt jöttek locsolni a fiúk, és mi lányok is szépen felöltöztünk, izgatottan vártuk kik jönnek el hozzánk. A húgommal pedig mindig próbáltuk kitalálni ki jön, és ki nem, majdnem fogadást is kötöttünk. Aztán volt, hogy akit vártunk nem jött. És volt olyan is, aki meglepetést szerzett nekünk megjelenésével.

De kezdjük az elején: vasárnap délelőtt anyukám megfőzte a tojásokat, mert mi akkor még igazi tojásra festettünk, igazi festékkel, igazi ecsettel, a mi igazi, két kis kezünkkel. Már azt is alig bírtuk kivárni, hogy kihűljön a tojás, de hogy le legyünk foglalva, anyukánk gondoskodott róla, hogy ne unatkozzunk, és ilyenkor segítettünk neki a konyhában. Aztán előkészültünk a festékekkel, ecsetekkel, leterítettük a régi újságpapírokat az asztalra: és leültünk egymás mellé. 

- Hány tojás kell lányok? - kérdezte anya.

- Hát az összes! - válaszoltuk egyértelműen mind a ketten a húgommal, nem akartunk spórolni velük.

- Az összes???? - kérdezte anya meglepődve. Hát az sok lesz nektek szerintem.- jelentette ki, de látta, hogy elszomorodtunk, így megpróbált ránk racionálisan hatni. Ekkor elkezdtük összeszámolni, hogy ki az, aki eljöhet hozzánk, mert annak illik adni tojást. Mégpedig festett tojást, amit mi csináltunk. És nem volt közösködés sem: amit a húgom csinált, azt ő adta, amit én készítettem, azt pedig én. Úgyhogy a sok számolgatás után kijött, hogy valóban elég kb. 5-5 db tojást festenünk fejenként. A többi pedig ment a hidegtálra.

Igazi nőcis nap volt: anya csinálta a hidegtálat finom sonkával, főtt tojással, uborkával, paradicsommal, paprikával. Mi pedig érezve a friss húsvéti illatot, az asztalnál festettük a tojásokat a fiúknak. Közben persze versenyeztünk, hogy ki tud szebbet festeni, kacskaringósabb virágokkal, és népi mintákkal. Időközönként lestük egymást, mert gyorsabbak is akartunk lenni a másiknál, de a húgom türelemben erősebb, mint én. Hamar rájött, hogy inkább lassabban halad, és akkor biztos nem fog rontani, és még szebb is lehet a minta. Legtöbbször virágot festettünk. Tulipánt vagy margarétát: ezt a kettőt ismertük a legjobban, és tudtuk szépen megfesteni, így ezt használtuk mindig. Persze a kreativitást nagyban fejleszti, amikor a kombinációk száma véges, és valami újat kell kitalálni. Ilyenkor kérdezte mindig a húgom: - ez mi??? - és közben nevet. Én pedig igyekeztem elmagyarázni neki, de közben én is elkezdtem nevetni, mert a megmagyarázhatatlan vonalakat (ma nonfiguratív mintának hívnánk) próbáltam megértetni vele. A lényeg, hogy jó hangulatban készítettük a tojásokat, szépen sorban. Aztán a tál már közös volt, amibe belehelyeztük őket óvatosan, de figyelve a felező vonalra: az egyik oldalra a húgom pakolt, a másikra én, nehogy összekeverjük őket. Aztán a másnapot, a locsolós napot, alig bírtuk kivárni. Hosszú várakozás következett, este lefeküdtünk aludni, de az izgalomtól ez nehezen ment.

Hétfő reggel viszont kipattantunk az ágyból, mert ez az évnek az a reggele, amikor a leghamarabb keltünk fel és készültünk el. Várva a fiúkat. Ilyenkor igazi középkori nőként viselkedtünk, ültünk anyukánkkal hárman az asztalnál, és vártuk a vendégséget: a fiúkat apjukkal. Ez olyan romantikus volt (nekünk).
Találgattuk ki érkezik először, és milyen verset mond majd. Tudtuk, hogy van, aki vicceset mond, van aki a szokásos "zöld erdőben jártam"-ot, és van, aki saját szerzeményt ad elő, vagy legalábbis olyat, amilyet mi még életünkben nem hallottunk.

Az étkezőasztal szépen megterítve, a vendégváró hidegtállal, a férfiaknak aperitiffel, a fiúknak-lányoknak üdítővel. Mi pedig még mindig ültünk az asztalnál, láblógatva, türelmetlenül, és vártunk. A tojásokat néztük, hogy elég tökéletesek lettek-e, és próbáltuk kitalálni, hogy örülnek-e majd nekik a fiúk. És ekkor megszólalt a csengő... Az első érkező. Ő volt az. Mint minden évben, most is elsőként ért ide, szépen felöltözve, illatosan, és versével előállt:

" Itt a húsvét eljött végre,

A szép lányok örömére.

Mert a lányok szép virágok,

Illatos víz illik rájok.

Kit húsvétkor nem locsolnak,

Hervadt virág lesz már holnap.

Ne fuss el hát szép virágom,

Locsolásért puszid várom!"

Én pedig ott álltam megilletődve, hogy nem is kell neki a tojás, amit olyan gondosan festegettem, óvatosan szépítgettem és még versenyeztem is érte! Puszit kér? Nagy csodálkozásom tétovázásba csapott át, és egy kis szülői biztatás után végül odamentem hozzá: ő meglocsolt, én pedig ajándékomat átnyújtva, megpusziltam. Így történt, hogy abban az évben a tojásokból egy megmaradt, de puszit csak egy fiú kapott!