Hullámvasút

Izgatottan érkeztem a hullámvasúthoz. Még sosem ültem rajta, nem tudtam milyen lehet. Sokszor elképzeltem már. Biztos jó gyors, hulllámzik majd a hajam, végig vigyorogni fogok és nagyon fogom élvezni. De biztos kapaszkodnom kell majd a gyorsaság miatt. Rengetegen álltak előttem. A sor kacskaringózott, cikkcakk alakban haladtak az emberek előttem, hogy gyorsabban teljen a várakozás. Ez így van kitalálva. Olyan mintha haladnál, de igazából nem haladsz olyan sokat, mint hiszed. Ez csak illúzió. Közben figyelem az embereket miről beszélgetnek, milyen nyelven és hogy tudnak ennyit beszélni a semmiről? Hát ők nem izgulnak? Már biztos ültek rajta. Többször is. Tudják milyen. Én nem tudom, de alig várom, hogy megtudjam. Na haladunk, ez az! Két lépés előre, egy hátra. Türelmesnek kell lennem, pedig közben hallom a sikolyokat, olyan boldogok most azok, akik ott vannak fönt. De én is ott leszek, csak várnom kell. Már eltelt vagy fél óra, és a fele utat már megtettem. Na még egyszer ennyi és én is ott leszek fönt, aztán lent, aztán megint fönt és így tovább. De jó lesz. Már alig várom! Aztán megláttam, hogy van egy nagyobb hullámvasút is. Hát ezt nem mondták! Na, mindegy, ha már ideálltam, először ezt kivárom, aztán átmegyek a másikhoz, és arra is felülök, azt is kipróbálom. Persze ahhoz túl kell, hogy éljem ezt a kicsit. De az milyen nagy, az még jobb lehet! Haladunk, mindjárt felülhetek. Elindult a sor előttem és elkérték a jegyemet, lekezelték, mondták, hogy mehetek. Közben mondtak néhány jó tanácsot, csak éppen nem tudtam figyelni, mert el voltam foglalva a gondolataimmal. Vajon olyan lesz, mint amilyennek képzeltem: gyors és őrületes, és milyen boldog leszek!

Közben megszólalt a hangosbemondó, ami mindenkit irányított: Öveket becsatolni! Mindenki kapaszkodjon! Indulás. De jó, elindultam! Megyek, de még nem lobog a hajam, mert még nem megyünk gyorsan, végülis még csak most indultunk. Még korán van ehhez. És akinek rövid a haja, annak nem is fog lobogni, az enyém legalább fog, ha elérjük azt a sebességet. De jó, hogy nem vágattam le a múltkor. Pedig ez mindig megfordul a fejemben kb. kétévente. De még szerencse, hogy kibírtam. Így jó lesz az élmény. És hol vannak a hullámok, még nem is látom őket. Vannak itt fák, meg tó, meg emberek, akiket nem is ismerek, de hullámok, azok nincsenek. Hát ez így elég lapos. Nem is izgalmas, pedig azt hittem az lesz. Nahát ez a fekete lyuk meg mi lehet? Csak nem nyel el! Á, már látom, egy alagút. Bemegyünk. Ez így olyan, mintha kisvonattal utaznék Lillafüredre, mint iskoláskoromban. Mindenki sikított az alagútban, szinte kötelező volt. De most nem sikított senki. Igazából nem is hallok hangokat. Mi van itt? Sötét, leginkább. Észre sem vettem, hogy bementünk a barlangba, olyan mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Biztos mindjárt kiérünk, elvégre most nem valami kísértetkastélyban vagyok, onnan jöttem. Semmit nem látok, kapaszkodni kéne, de nincs is mibe. Hova lett? Vagy csak nem látom? Már elég régen itt lehetek, és kezdek félni is. Hát nem ilyennek képzeltem. Sötét van, félek, kattog ez a hullámvasút, és így hogy nem látom elég félelmetes, de biztos mindjárt kijutok. Érzem. És mi van, ha megvakulok? Mondták az elején, hogy ilyenre számítani kell? Nem emlékszem, miért nem figyeltem??? Álmodozhattam volna máskor is. De hát már megtörtént, csak magamra számíthatok, nincs is itt senki. Hova tűntek a többiek?

Fény. Fény! Ott már látok valamit! De jó, mindjárt kiérünk, mert itt nem olyan jó. Érzem. Már félek, félni meg nem szeretek, úgyhogy gyorsan menjünk ki! És ha lehet, kerüljük már ki ezeket a sötét lyukakat, mert én hullámokat akarok! Már nagyobbodik az a fényes gömb, mi lehet az? Biztos a kijárat. Mondjuk nincs ráírva, hogy EXIT. De attól még lehet az. Remélem az lesz az. IGEN!!! Már tisztán látom, hogy kiérünk. Jaj de jó!

És akkor hupp! Ez meg mi volt? Lobog a hajam és zuhanok! Úristen meg fogok halni! Inkább ne lobogjon, csak egyenesbe akarok jönni, nem akarok még lentebb menni! De meredek, úristen! És hupp megint! Lelassult a hullámvasút és egyenes út következett. Hát ez tényleg izgalmas, de én úgy gondoltam másképp lesz izgalmas, pozitívan, adrenalinnal, meg minden. Az utóbbi megvolt, de akkor is! Na erre nem számítottam, de mindegy, már túl vagyok rajta! Jól vagyok, a hajam is megvan, csak a lobogásból nem éreztem semmit, mert túl erős volt a szembe szél.

De jó ez a nyugalom. Már csak fentebb kéne menni. Ott milyen jó lehet! Szép ez a vidék, csendes, békés, ahogy a természet megadta. Csobog a víz, állatok szaladgálnak, és ilyen magas fákat még nem is láttam. De megmásznék egyet! De nem lehet kiszállni, csak nézni és figyelni. Ez így olyan, mint egy szafari. Azon úgysem voltam még sose. Így legalább két legyet ütök egy csapásra. Oda ki tudja mikor jutok el. Ott a hegy, van vagy 4000 méter! Vagy lehet, hogy csak 2000, az ilyen megbecsülésekben sosem voltam jó, mindig vagy többet gondoltam, vagy kevesebbet. Szóval biztos magas, mert hó van a tetején. Arra megyünk, ha jól látom. És gyorsulunk is, ha jól érzem. Hát érthető, nem lesz könnyű oda felkapaszkodni, nekem is tartalékolnom kell az erőmet, hogy jól bírjam majd, ha felérek. Itt biztos nem lobog majd a hajam. De nem baj, majd ha onnan jövök le, majd akkor biztos fog.

Mi ez itt? Már megint egy alagút? De mondtam, hogy nem akarom! Hát nem hallotta senki? Kikerülhetetlen. Nem baj, végülis az előzőt is túléltem, ezt is túl fogom élni. Már tudom milyen. És most nem is félek annyira. Na, kezdődik, már megint sötét van. Nem látok semmit, de tudom, hogy nem fogok megvakulni, és ott lesz a fény az alagút végén, és kijövünk, és akkor mi lenne, ha most felfelé mennénk és nem lefelé? Na, mit szóltok? Legyen így! Nahát, ez csak ennyi volt? Hát már látom is a fényt, és sokkal közelebb van és nagyobb is, mint az előző.  Kíváncsi vagyok, merre megyünk? Vajon bejön és tényleg felfelé lesz?

IGEN, felfelé megyünk, de jó! És érzem, hogy lobog a hajam! Kicsit jobban fúj a szél, de össze-vissza. Így meg nem nagyon látok, össze kéne fogni. Kapaszkodunk felfelé. Szeretném látni, merre vagyok, összefogom. Úristen, de magasan vagyok! És milyen szép innen a kilátás! Kezd hűvös lenni viszont, de nem baj, van nálam kabát. Piros. Jó meleg. Biztos nem fogok fázni. Tiszta a levegő is. Nincs is itt más, csak levegő. Se állatok, se fák, se víz, csak hó meg én. Meg ami visz, ez a hullámvasút. Végülis milyennek képzeltem?  „Biztos jó gyors, hulllámzik majd a hajam, végig vigyorogni fogok és nagyon fogom élvezni. De biztos kapaszkodnom kell majd a gyorsaság miatt.” Hát a gyorsaság az relatív, néha az, néha nem, végülis a hajam is hullámzott, csak nem akkor, amikor számítottam rá, és vigyorogtam is, és élveztem is, kapaszkodni viszont nem emlékszem, hogy kapaszkodtam volna. Nem, az kimaradt. Nem baj. Milyen ügyes vagyok, hogy nem kellett kapaszkodnom! Felértem. Kiszállok. Tudom, hogy nem lehetne, de muszáj, mert annyira szép. Muszáj jól az emlékezetembe vésnem ezt a képet, mert a fényképezőt otthon hagytam. Meg kell, hogy ragadjon bennem, hogy beleégjen szinte a tudatalattimba, mert ennyi békességet és nyugalmat még nem éreztem az iránt, amit valaha el akartam érni. Volt pár hullám, meg alagút, meg sötét és félelem, de csak legyőztem, és itt vagyok. És ez annyira szép. És szentimentalista is lettem közben, de nem baj, nem bánom. Így akárhányszor erre a képre gondolok, elönt majd ez az érzés, és akkor megnyugszom.Megérte.

Visszaszállok, mielőtt továbbindulna nélkülem ez a vonat. Mehetünk is. Lefelé megint látok embereket, de olyan mások, nem olyanok, mint akik sorban álltak előttem, mielőtt felültem volna ide. Most pedig megyek, összeszedem a bátorságom és felülök a másikra. A nagyra.     

Hol a kikötő?

„Nincs rosszabb érzés, mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak.” George Matthew Adams

A vitorlás is akkor indul útnak, ha eloldják a kötelet. Az életben pedig el kell engednünk bizonyos embereket. Néha azt, akit nagyon szeretünk és tudjuk, hiánya égetően fáj majd, de azt kéri: Engedj el! Az lesz a legjobb. Racionálisan te is tudod, hogy hát igen, lehet, hogy az lenne a legjobb. De mivel meg sem próbáltuk, hogy tehetnénk ilyet? Ez nem ésszerű nekem. Neked sem az. Senkinek sem. De mégis ezt kéri, hát kimondod: Rendben van, elengedlek. Kimondtad, tehát megteszed, akármennyire is fájdalmas.

De hogy is kell ezt csinálni? Pedig még tegnap tudtam. Határozottan emlékszem rá, hogy az elengedésről és a türelemről akartam írni, és arra is határozottan emlékszem, hogy tegnap még mindennel tisztában voltam, azzal is, hogy mit kell írnom. Elméletben minden megy, mindenki ki tudja okoskodni magának, hogy mi is az a türelem, és az elengedés. De a gyakorlatban ezt megtenni, felér a halállal. Mert valami meghal. Neked pedig tovább kell lépned.

Azt hittem már rég elengedtelek, de ma rádöbbentem, hogy nem. Még a közelébe se jutottam. Hiába égettem el a közös fényképeket és töröltem ki mindenhonnan a gépről. Egy hete volt talán mikor megtaláltam őket egy korántsem eldugott mappában, pedig határozottan emlékszem, hogy végignéztem mindent, hogy tényleg ki vannak-e törölve, még az emaileket is töröltem. Mindentől megszabadulni, ami hozzád köt: ez volt a cél, amit sikeresen teljesítettem is; fizikálisan. Ezek nagyon jó rituálék tudnak lenni, ha az ember tényleg ráhangolódik erre, és elengedi a múltat. A szépet megőrzi, a rosszat elengedi. Az emlékek kellenek, mert az életünk része a múlt is, attól váltunk olyanná, amilyenek vagyunk.

Emlékszem az összes csókra és ölelésre, ami olyan érzelemmel volt tele, amire nehéz szavakat találni. A találkozásoknál hevesen dobog a szívünk, majd kiugrik a helyéről. Alig várom, hogy újra reggel legyen és láthassalak. Aztán bemegyek és nem vagy ott. Elmentél. Keresni az utadat, mert valamit elvesztettél, de nem találod. Még most sem találtad meg. 

Emlékszem az smsekre, a beszélgetésekre, a nemalvásos éjszakákra, a hajnalban találkozásokra, az együtt töltött éjszakákra stb. Te is emlékszel. Ezeket nem lehet, csak úgy elfelejteni, sőt egyáltalán nem lehet. Ez már a részed. És az enyém is. Ezért nehéz az elengedés. Honnan tudod, hogy ez a legjobb? Érzed? És most, hogy kimondtam, érzed, hogy jobb? Könnyebb? Te szárnyalsz? A te vitorlád kötelét oldottam el vagy a sajátomét? Egyáltalán volt kötél? Na, ezért nem tudom most objektíven leírni az elengedést, mert bennem ilyen kérdések merültek fel. És ha annyira azon görcsölök, hogy elengedjelek, nekem nem fog sikerülni, mert a csomó ott van a kötélen és fojtogat. És akkor te lehet, hogy szabad leszel, de én nem. Hogy szabadítom meg magam? Türelemmel. Ez az elengedés alapvető feltétele. Nagyon nehezen tanulható dolog, de nem lehetetlen, mint ahogy semmi sem, csak gyakorolni kell, hogy a mesterévé válj. A szívet azonban nem lehet sürgetni. Nem lehet neki parancsolni. Noszogatni sem lehet. Várnod kell, míg eljutsz arra a szintre, hogy amit kigondoltál, eljusson az agyadból a szíved legmélyéig.

Emlékszel még, mikor sürgettelek? Miért nem döntesz már? Mi tart ennyi ideig? Ennek már 3 éve. Ennyi idő alatt sikerült megértenem, hogy ha türelmes vagyok annyi jó dolog történhet velem. Lehet, hogy akkor másképp alakult volna. Most pedig még mindig tipródunk mind a ketten, keressük azt, aki eloldja a kötelünket, és kimehetünk a tengerre. De ezt senki sem fogja helyettünk megtenni. Kiszállok, eloldom a kötelet, beugrom és mehetek ki a nyílt vízre. Ahol biztos lesznek viharok, az időjárás elég szeszélyes, pláne a tengeren, de meg kell tennem, mert ha nem így teszek, megint magam alá zuhanok, mint 2 évvel ezelőtt. De mivel edzettebb lettem – és ezt is neked köszönhetem – talán most ez könnyebb lesz. Segít a tudatosság is. Csak arra kell koncentrálnom, hogy gyógyulnak a sebek, melyek újból mardosnak. Igaz meg kell élnem a fájdalmat, mert nekem fáj, hogy ezt kérted, de megteszem, mert jobban szeretlek, minthogy fájdalmat okozzak neked. Talán igazad van, és nekem is jobb lesz így. De ez sok idő lesz, lehet. Lehet, hogy nem is olyan sok. Ez elég kiszámíthatatlan, mert az idő, mint tudjuk szubjektív. De ezzel szerintem nem kell foglalkozni. Sokan úgy gondolják, hogy rövid az élet, ezért mindenbe belekapnak, mindent ki akarnak próbálni, de igazán semmiben sem mélyülnek el. És ők hogy élik túl, ha a vitorlás felborul? Vagy csak egy kis csónak? Elmerülnek, mert csak kicsit megy az úszás, nem nagyon. Viszont az, aki tudja, hogy vállalta  a vihart, és ez azzal jár, hogy lehet, hogy felborul és úsznia kell, az erre számít. Én is felkészültem arra, hogy azt kéred majd, hogy engedjük el egymást, mert ez neked nem megy. Bár bevallom azt hittem, hogy változtunk annyit, hogy elkezdjük és megadjuk az esélyt annak, hogy egymáséi legyünk. Nem gondoltam, hogy megint ezt mondod. De benne volt a pakliban. Vállaltam, tehát elfogadom ezt a választ. Elfogadás. Ezzel kezdődik az egész folyamat. Elfogadom a kérésed, elengedlek, és türelemmel vagyok magam és mások iránt és természetesen Irántad is. Ekkor egyensúlyba kerülnek majd megint a dolgok.

Kívánom, hogy találd meg, amit keresel és nem találtad meg nálam: azt az érzést, ami hiányzik, azt az otthont, ahol élnél, ahol nyugalmat találsz, azt a Valakit, akit tiszta szívedből tudsz szeretni és ő is téged. Kioldom a kötelet, a sajátomat. Mert a Tiédet nem tudom. Elindulok, bele az ismeretlenbe, ahol fogalmam sincs mi vár rám, mert megint olyan dolog történt, amire nem számítottam, de úgy látszik mostanában ez az új hóbortja a Sorsnak velem. Rendben van. Ezt is el tudom fogadni. Már nem is tudom hanyadik viharból jöttem ki és kötöttem ki valahol, ahonnan megint tovább kell, hogy induljak, de itt nem ragadhatok. Te is elmentél és ezzel lakatlan lett ez a sziget. Belőled azért elviszek egy darabot, és őrzöm a szívemben, te is kaptál belőlem, azt cipelheted. :) Megyek és keresek egy szigetet, ahol megtalálom önmagam megint, mert most kicsit elvesztem. Méghozzá benned. Szükségem van valami új impulzusra, hogy feltöltődjek és új legyek, mert a régi már nem leszek soha. És ezt is Neked köszönhetem.    

Szentendre, ahol az angyal és az ördög békét kötött

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyedül egy fiatal nő, aki egyszer csak gondolt egyet, és amikor már úgy érezte a sok szenvedés után neki is jár boldogság, béke és nyugalom, keresett egy helyet a térképen, ahol ezt megtalálhatja. Kicsiny hazánk térképét pásztázta a szeme hova menjen pihenni, messze, messze ettől a sok ismerős arctól, messze minden gondtól, bajtól, negatív dolgoktól. Keltre vagy nyugatra? Nyugatra, mert most keleten van. Vízhez? Tűzhöz? Vízhez, mert az kiszámíthatatlan. Sokat hallott már a Duna szépségéről, a Dunakanyarról. Hát gondolta az jó lesz, úgysem látta még. Kíváncsi volt, kutatott mindent, ami számára ismeretlen volt. Lefoglalta a szállást és nézett vonatot is. Sokat kellett még az elindulásra várnia, mert pénze nem volt sok, ezért még spórolnia kellett, hogy ezt megengedhesse magának. Lassan telt az idő, egyre csak gyülemlett a sok rosszindulatúságba burkolózott emberek száma a munkahelyén, a fizetni való sem ment lejjebb, még mindig nem talált új állást, sőt még állásinterjún sem járt már vagy fél éve. Elkeseredett, hogy ő mindent megtesz, és mégsem sikerül. Miért? A sok megválaszolatlan kérdéstől néha már fájt a feje. Ez már sok volt neki, érezte, hogy elfáradt, belefáradt a harcba odabent, a boltban, a buszon, még szerencse, hogy otthon béke van, de ott az agyát nem tudja kikapcsolni, most pedig pont erre lenne szüksége, meg kell pihennie.

Már visszafelé számolta a napokat, mikor már csak egy hét volt hátra az indulásig. Elkezdett álmodozni az útról, hogy milyen jó lesz ott, messze innen, Szentendrén, a világ szíve csücskében. Látott róla képeket az interneten. Elképzelte, ahogy ott sétál a többszáz éve kirakott macskaköves úton napsütésben. Ott fog andalogni a Duna-parton, igaz egyedül, de nem érdekli, ő nem vár tovább senkire. Ha egy pasira vár, sose jut el sehova, így összekapta magát és nekiindult az útnak. A nagy ismeretlennek. Se ismerős a környéken, HÉV-vel se utazott még, és azt se tudja, hogy a szállás pontosan hol van, de nem baj, megnézte a térképet, és mivel nagyon vizuális típus, gondolta a térkép úgyis az agyába égett, eltévedni nem fog.   

Aztán elérkezett az indulás napja, nem pakolt össze sok mindent, elvégre csak két éjszakáról van szó, meg három napról. Az nem sok idő. De éppen elég arra, hogy csodás élményeket szerezzen. Felült a vonatra, nem voltak sokan rajta, összesen ketten voltak a vasúti kocsiban. Pestre sikeresen megérkeztek késés nélkül, majd a HÉV jegyeket is sikerült megvennie könnyedén, aztán pedig felszállt megint egy járműre, de most már a HÉV-re, amivel még sosem utazott, de most ezt is kipróbálhatta. Nem nagyon evett az úton, nem szeretett tömegközlekedési eszközön enni és egyébként is nagyon izgatott volt az út miatt, mert többéjszakás egyedüli pihenésben még nem volt része. Aztán leszállt a HÉV-ről és elindult megkeresni a szállást, érezte, hogy odatalál, nagyon szép idő van és jól esett sétálni, és keresni az utat. Csak a megérzéseire hallgatott, miközben próbálta felidézni a térképet a szállás helyéről. Egyszer kért útbaigazítást megerősítésként, amit meg is kapott. Aztán egyszer csak megpillantotta a nagy táblát ERIKA Vendégház. Ez az. Megvan. Becsengetett és kijött egy hölgy fogadni őt. Miután bemutatkozott egymásnak a két mosolygós nő, közölte a háziasszony, hogy lehet választani a szoba és az apartman között, mert mindkettő szabad és egyedül biztos elfér bármelyikben. Az apartmant választotta. Bementek és lepakolta a csomagjait, és kérte hadd fizesse ki előre most a szállást. Ezek után a hölgy hozott térképet, megmutatta mit érdemes megnéznie, hol érdemes enni és, hogy mit ne hagyjon ki, ellátta jó tanácsokkal a fiatal nőt és jót beszélgettek. Nagyon kedves háziasszonyt fogott ki, gondolta, ritka az ilyen a mai világban. Mivel délután érkezett úgy gondolta, hogy a mai program egy felfedezőút lesz a városban, meg kell nézni mi ez a hely, hol is van, és látnia kell a Dunát, de ami a legfontosabb, hogy ennie kell valamit. Az izgatottság miatt még nem nagyon evett és délután négykor az már elég erős éhségérzetet kelt az emberben. Nekivágott a kapott térképpel a kezében az útnak. Sétált befelé a városba, közben a környéket nézte és figyelte az utat. Megtalálta a sétálóutcát tele mindenféle bazárossal, ajándékossal és népi hagyományokra épülő turistáknak való tárgyakkal. Volt ott mindenféle, ami hasznos és haszontalan. De csak egyre tudott gondolni: éhes. És aztán megtalált egy teret, ahol tangóharmonika hangja szólt egy étteremből. Ez jó lesz, úgyis már régen volt étteremben, hát most eszik egy jót. Leült és egyből jött is a pincér, kért egy étlapot és rendelt egy ásványvizet. Aztán látta, hogy elég drága helyet választott, de nem baj. Eldöntötte, hogy kér egy cigánypecsenyét salátával. Aztán oldalra nézett, és látta, hogy megtalálta egyik célját. Itt a Duna. Akkor azért ilyen drága ez a hely – gondolta. Megérte, kihozták a cigánypecsenyét, és nagyon jól esett neki a Duna-parton vacsorázni harmonika szóban. Miután ezzel végzett, elment sétálni a Duna-partra.

Sütött a nap, a sétányon emberek sétáltak, fiatalok, családok és mindenféle ember. Aztán leült egy padra és hagyta, hogy átjárja a nap melege, a víz csillogott és hihetetlen nyugalom öntötte el a lelkét. Érezte, hogy mindez a miliő simogatja a lelkét. Érezte, hogy feltöltődik energiával. Aztán jött egy madárka, aki leszállt vele szemben a párkányra, ránézett és továbbszállt. Ő pedig mosolygott. Egy órát ülhetett a parton, aztán gondolta megnézi a sétálót, hátha talál valami ajándéknak valót. Kis keresgélés után, mikor már látta, hogy pakolnak az árusok, az egyik helyen szép, kézzel festett porcelánokat talált. Az eladó bácsi nagyon kedves volt és közvetlen, megkérdezte, hogy honnan jött és beszélgettek egy kicsit, ajánlott egy szép kis tálkát, aminek az árából hajlandó engedni. Megvette, gondolta az édesanyja fog neki örülni. Aztán visszasétált a szállásra, mert már eléggé elfáradt, közben pedig kitalálta a másnapját. Elhatározta, hogy kimegy a Skanzenbe, ha már itt van.

Másnap reggel megkávézott a teraszon és elindult a buszállomásra, hogy kimenjen a Skanzenbe. A buszsofőr is nagyon kedves volt vele, szólt, hogy a kis fehér bódénál vegye meg a jegyet oda-vissza, mert akkor 130 Ft.-ot spórol vele, ha nem nála veszi meg. Mondta, hogy megvárja, még úgyis van 3 perc indulásig. Csodálkozott, hogy itt milyen türelmesek és figyelmesek az emberek. Megvette a jegyet, elindult a busz és kb. 20 perc alatt ki is ért a Skanzenbe. Most nem sütött úgy a nap, mint előző nap, de pont sétálós idő volt. Nem esett. Aztán odabent is kedves emberek vették körbe, akárhova ment, mindenhol kedves, okos, az adott tájegységet bemutató nők és férfiak várták és elmagyarázták neki, mit mire használtak. Megismerkedett az akkori mosással, a szappankészítéssel, a kemencékkel és a falusi életvitellel, amit már eddig is tudott hallomásból az édesanyjától és nagymamájától, de most ez mégis más volt. Találkozott az egyik helyen egy fiatal lánnyal, akivel összeismerkedett, mert kiderült, hogy neki van rokona arról a környékről, amelyről ő jött. Felsőzsolcán laknak az unokatestvérei. Éppen sajtkészítés zajlott, nagyon finom illata volt. A lány örvendezett mikor megtudta, hogy egyedül vágott neki az útnak, mert megunta a várakozást és elege lett mindenből, és amióta itt van, csak jó dolgok történnek vele és nagyon nyugodt. Ez az igazi pihenés. Irigyelte a fiatal lány, és azt mondta, hogy ő is ezt fogja tenni. A fél napot a Skanzenben töltötte, látott vízimalmot is működés közben, szép templomot, kápolnát, amfiteátrumot.

Délután aztán megint megnézte a Dunát, mert azt otthon nem láthatja, ezért minden lehetőséget kihasznált, hogy láthassa.

Hazafelé sétálva észrevett valamit, amit eddig még nem, pedig már párszor megtette az utat. Egy romos, fáktól benőtt, omladozó falú, régi, sárga épületet látott, amit kovácsoltvas kerítés vett körbe. Hű, de romantikus – gondolta. A sok, nagy lombkoronájú fáktól nagyon sötét volt a ház előtti udvar. A lépcsőn se lehetett volna felmenni, alig volt ép része. Nem lakta senki. Arra gondolt, ezt kár lenne felújítani, annyira szép ilyen öregen, omladozva a halál szélén. És csak a kerítésen lesett befelé és már-már szentimentális hangulatba került, mikor továbbindult hazafelé az úton, és a szerelemről mélázott. Csak képek villantak fel az előző kapcsolataiból, hogy miből mennyit tanult. És, hogy még várat magára az igazi szerelem. 

Este hulla fáradtan bedőlt az ágyba, de nem tudott aludni. Gondolkozott. Érezte, hogy lehet, hogy fizikailag kicsit elfáradt a sok jövés-menéstől, de agyilag mintha sose lett volna ilyen friss. Kitisztult minden, és nyugodtan gondolt az előző két évére, amiben sok-sok nehézség volt, de jó úton halad. Nem fél egyedül, sőt jól érzi magát nem csak a barátok és a család társaságában, hanem akkor is, ha egyedül van. Vasárnap délelőtt kivitte a vendéglátó hölgy a HÉV-állomásra, és közölte, hogy ők ki is szoktak menni a vendég elé, meg visszafelé is kiviszik a vendéget, de aki nem szól, az elé nem tudnak kimenni. Kicsit rosszul érezte magát emiatt, mert nem is gondolta volna, hogy ilyen létezik. Zavarban volt, de mondta, hogy legközelebb majd szól, mert ide bármikor szívesen visszajönne. Szép város, kedves, figyelmes emberek, nyugalom és béke, mint a mesében. Aztán felszállt a HÉV-re immár másodszor életében és búcsút vett Szentendrétől, ahol az angyal és az ördög békét kötött.