Hol a kikötő?

„Nincs rosszabb érzés, mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak.” George Matthew Adams

A vitorlás is akkor indul útnak, ha eloldják a kötelet. Az életben pedig el kell engednünk bizonyos embereket. Néha azt, akit nagyon szeretünk és tudjuk, hiánya égetően fáj majd, de azt kéri: Engedj el! Az lesz a legjobb. Racionálisan te is tudod, hogy hát igen, lehet, hogy az lenne a legjobb. De mivel meg sem próbáltuk, hogy tehetnénk ilyet? Ez nem ésszerű nekem. Neked sem az. Senkinek sem. De mégis ezt kéri, hát kimondod: Rendben van, elengedlek. Kimondtad, tehát megteszed, akármennyire is fájdalmas.

De hogy is kell ezt csinálni? Pedig még tegnap tudtam. Határozottan emlékszem rá, hogy az elengedésről és a türelemről akartam írni, és arra is határozottan emlékszem, hogy tegnap még mindennel tisztában voltam, azzal is, hogy mit kell írnom. Elméletben minden megy, mindenki ki tudja okoskodni magának, hogy mi is az a türelem, és az elengedés. De a gyakorlatban ezt megtenni, felér a halállal. Mert valami meghal. Neked pedig tovább kell lépned.

Azt hittem már rég elengedtelek, de ma rádöbbentem, hogy nem. Még a közelébe se jutottam. Hiába égettem el a közös fényképeket és töröltem ki mindenhonnan a gépről. Egy hete volt talán mikor megtaláltam őket egy korántsem eldugott mappában, pedig határozottan emlékszem, hogy végignéztem mindent, hogy tényleg ki vannak-e törölve, még az emaileket is töröltem. Mindentől megszabadulni, ami hozzád köt: ez volt a cél, amit sikeresen teljesítettem is; fizikálisan. Ezek nagyon jó rituálék tudnak lenni, ha az ember tényleg ráhangolódik erre, és elengedi a múltat. A szépet megőrzi, a rosszat elengedi. Az emlékek kellenek, mert az életünk része a múlt is, attól váltunk olyanná, amilyenek vagyunk.

Emlékszem az összes csókra és ölelésre, ami olyan érzelemmel volt tele, amire nehéz szavakat találni. A találkozásoknál hevesen dobog a szívünk, majd kiugrik a helyéről. Alig várom, hogy újra reggel legyen és láthassalak. Aztán bemegyek és nem vagy ott. Elmentél. Keresni az utadat, mert valamit elvesztettél, de nem találod. Még most sem találtad meg. 

Emlékszem az smsekre, a beszélgetésekre, a nemalvásos éjszakákra, a hajnalban találkozásokra, az együtt töltött éjszakákra stb. Te is emlékszel. Ezeket nem lehet, csak úgy elfelejteni, sőt egyáltalán nem lehet. Ez már a részed. És az enyém is. Ezért nehéz az elengedés. Honnan tudod, hogy ez a legjobb? Érzed? És most, hogy kimondtam, érzed, hogy jobb? Könnyebb? Te szárnyalsz? A te vitorlád kötelét oldottam el vagy a sajátomét? Egyáltalán volt kötél? Na, ezért nem tudom most objektíven leírni az elengedést, mert bennem ilyen kérdések merültek fel. És ha annyira azon görcsölök, hogy elengedjelek, nekem nem fog sikerülni, mert a csomó ott van a kötélen és fojtogat. És akkor te lehet, hogy szabad leszel, de én nem. Hogy szabadítom meg magam? Türelemmel. Ez az elengedés alapvető feltétele. Nagyon nehezen tanulható dolog, de nem lehetetlen, mint ahogy semmi sem, csak gyakorolni kell, hogy a mesterévé válj. A szívet azonban nem lehet sürgetni. Nem lehet neki parancsolni. Noszogatni sem lehet. Várnod kell, míg eljutsz arra a szintre, hogy amit kigondoltál, eljusson az agyadból a szíved legmélyéig.

Emlékszel még, mikor sürgettelek? Miért nem döntesz már? Mi tart ennyi ideig? Ennek már 3 éve. Ennyi idő alatt sikerült megértenem, hogy ha türelmes vagyok annyi jó dolog történhet velem. Lehet, hogy akkor másképp alakult volna. Most pedig még mindig tipródunk mind a ketten, keressük azt, aki eloldja a kötelünket, és kimehetünk a tengerre. De ezt senki sem fogja helyettünk megtenni. Kiszállok, eloldom a kötelet, beugrom és mehetek ki a nyílt vízre. Ahol biztos lesznek viharok, az időjárás elég szeszélyes, pláne a tengeren, de meg kell tennem, mert ha nem így teszek, megint magam alá zuhanok, mint 2 évvel ezelőtt. De mivel edzettebb lettem – és ezt is neked köszönhetem – talán most ez könnyebb lesz. Segít a tudatosság is. Csak arra kell koncentrálnom, hogy gyógyulnak a sebek, melyek újból mardosnak. Igaz meg kell élnem a fájdalmat, mert nekem fáj, hogy ezt kérted, de megteszem, mert jobban szeretlek, minthogy fájdalmat okozzak neked. Talán igazad van, és nekem is jobb lesz így. De ez sok idő lesz, lehet. Lehet, hogy nem is olyan sok. Ez elég kiszámíthatatlan, mert az idő, mint tudjuk szubjektív. De ezzel szerintem nem kell foglalkozni. Sokan úgy gondolják, hogy rövid az élet, ezért mindenbe belekapnak, mindent ki akarnak próbálni, de igazán semmiben sem mélyülnek el. És ők hogy élik túl, ha a vitorlás felborul? Vagy csak egy kis csónak? Elmerülnek, mert csak kicsit megy az úszás, nem nagyon. Viszont az, aki tudja, hogy vállalta  a vihart, és ez azzal jár, hogy lehet, hogy felborul és úsznia kell, az erre számít. Én is felkészültem arra, hogy azt kéred majd, hogy engedjük el egymást, mert ez neked nem megy. Bár bevallom azt hittem, hogy változtunk annyit, hogy elkezdjük és megadjuk az esélyt annak, hogy egymáséi legyünk. Nem gondoltam, hogy megint ezt mondod. De benne volt a pakliban. Vállaltam, tehát elfogadom ezt a választ. Elfogadás. Ezzel kezdődik az egész folyamat. Elfogadom a kérésed, elengedlek, és türelemmel vagyok magam és mások iránt és természetesen Irántad is. Ekkor egyensúlyba kerülnek majd megint a dolgok.

Kívánom, hogy találd meg, amit keresel és nem találtad meg nálam: azt az érzést, ami hiányzik, azt az otthont, ahol élnél, ahol nyugalmat találsz, azt a Valakit, akit tiszta szívedből tudsz szeretni és ő is téged. Kioldom a kötelet, a sajátomat. Mert a Tiédet nem tudom. Elindulok, bele az ismeretlenbe, ahol fogalmam sincs mi vár rám, mert megint olyan dolog történt, amire nem számítottam, de úgy látszik mostanában ez az új hóbortja a Sorsnak velem. Rendben van. Ezt is el tudom fogadni. Már nem is tudom hanyadik viharból jöttem ki és kötöttem ki valahol, ahonnan megint tovább kell, hogy induljak, de itt nem ragadhatok. Te is elmentél és ezzel lakatlan lett ez a sziget. Belőled azért elviszek egy darabot, és őrzöm a szívemben, te is kaptál belőlem, azt cipelheted. :) Megyek és keresek egy szigetet, ahol megtalálom önmagam megint, mert most kicsit elvesztem. Méghozzá benned. Szükségem van valami új impulzusra, hogy feltöltődjek és új legyek, mert a régi már nem leszek soha. És ezt is Neked köszönhetem.