Keresztfiamnak: A kereszt

Munkába menet is rajta jár az eszem. Azok a szemek, és a kezei, na meg a lába! Teljesen oda vagyok érte! A telefonomban is állandóan az ő képét nézem. De egy nő megállít az utcán álmodozásom közepette, s magamhoz kellett térnem.
- Ne haragudjon már, van errefelé valami bababolt? Olyan régen jártam erre, nem emlékszem.
- Igen, itt van egy az első kapualjban.
- Köszönöm szépen - feleli lelkesen a hölgy. Csak venni akarok valamit a picinek, mert a lányom lesz a kereszt! - s már indult is célja felé.
Mosolygok, mert én is az leszek. A kereszt. Szép név. Loló Kereszt Anita az új nevem. Jár hozzá egy gyerek. Gyönyörűséges. Előveszem a telefont, megvan-e még. Meg, Hál'Istennek, mind a száz kép, amit az első nap készítettem. A keresztfiam. Jó neki, két anyja is van. Egy sima és egy kereszt. A sima megszülte, eteti, gondozza, ápolja, szereti, bünteti, jutalmazza, neveli... és a kereszt? Keresztbe tesz? Nyilván, az anyjának! Mert hát a gyerekével az ember csak nem csinál ilyet! Majd hozzám jön sírni, meg tanácsot kérni, meg szidni az apját, anyját, nagyanyját, nagyapját és az összes többi családtagot. De jó lesz!! Úgy 20 év múlva. Vagy 10, a mai gyerekek már korábban érnek.
Vajon mit csinálhatnak egész nap? Eszik? Alszik? Most ezen fog járni az agyam egyfolytában? Felhívjam? Vagy ne? Nem telefonálhatok ötpercenként! Hogy néz az ki? Megvan! Veszek neki egy keresztet! Hadd cipelje! Kár, hogy abból nincs ilyen feles, mint a szívből! A szerelmesek együtt hordanak egy szívet, a keresztesek miért nem hordhatnak egy keresztet? Hát nem elég abból egy? Jól megosztanánk, én vinném most a nehezebbik felét, aztán amikor már az én erőm fogytán, ő pedig ereje teljében van, cserélnénk. Így ő is jól járna, meg én is. Kíváncsi vagyok mit választott. És több is van vagy csak egy? Ezeket felírom, nehogy elfelejtsem. Mennyi mindent meg kell beszélnünk édes keresztfiam!

Üzenet a palackban

A nap csillogó fényei szűrődtek át a kristályokon, amelyeket az ablakban a szél táncoltatott. A hajnal hangja szelíden költötte a testvérpárt. A kisfiú ébredt hamarabb, s huncut mosollyal az arcán odalépett a húgához, és belefújt a fülébe, majd elkezdte csiklandozni. A kislány nyűgösen s morcosan pofán vágta, hogy hagyja már békén, ő aludni akar.

- De már reggel van, menjünk le a partra hattyúkat etetni, anyáék még úgyis alszanak. – mondta a kisfiú, és kiráncigálta húgát az ágyból. Szépen kiosontak a házból, és az otthonról hozott kenyérrel elindultak a Balaton felé, hogy megetessék a hattyúkat. A madarak csiripeltek és sirályok röpködtek a csillogó víz felett táplálék után kutatva. A kacsák és a hattyúk a vízen kószáltak, és halászni próbáltak. Mikor meglátták a gyerekeket a part közelébe mentek, annak reményében hátha kapnak egy kis eledelt. A kisfiú szaladt a part oldalában, a kislány álmosan kullogott mögötte. Arra gondolt, hogy miért kellett neki is jönni, hiszen egyedül is meg tudná etetni a bátyja a hattyúkat. Egyáltalán minek töri magát ilyesmivel, mikor a vízből nekik is jut enni- és innivaló. Mire felnézett a bátyja már bőszen etette az éhes állatokat.

- Tessék adok neked is, hogy te is tudj dobálni. Menj arra a végérére, hogy ők is ehessenek, mert ide már nem férnek, és így ők éhesen maradnának – mutatott a hattyúhad jobb szélére, akik ott úszkáltak a tömeg peremén, de nem tudtak a többitől a kenyérdarabokhoz férkőzni. Jó sokan vannak, mi?

-         Hát igen, nem is elég ennyi kenyér nekik. Többet kellett volna hoznunk. Nem gondolod?

-         Hát lehet, hogy igazad van, de akkor anyáék észre vették volna, hogy elhoztunk egy csomó kenyeret, így meg … hát csak nem veszik észre.

-         Miért baj az, ha észreveszik? Tegnap is adtunk nekik enni. És ők is dobáltak, nem csak mi.

-         Na jó, menjünk vissza és hozzunk még kenyeret.

-         Jó, szerintem is.

-         Mindjárt jövünk vissza hattyúkák, ne féljetek, hozzunk még nektek kenyeret! – kiabálta feléjük jó hangosan, hogy megértsék.

Ahogy a parton futottak hazafelé, a kislány észrevett valamit a vízben, amiről elképzelése sem volt mi lehetett.

-         Figyelj, itt van valami izé! Szerinted ez micsoda?

-         Ez? Hát kérlek – folytatta okosan, hogy a húgának elmagyarázza ez micsoda és mire használják – ez amolyan palack, amibe írnak mindenféle üzenetet, leginkább hajótöröttek szoktak írni ilyet, hogy megtalálják őket, de van aki szerelmes üzenetet küld benne, meg ilyenek. Megnézzük?

-         Igen – ugrándozott a kislány, láthatóan felébredt és már nem volt álmos. Annyira kíváncsi vagyok, remélem szerelmes levél.

-         Hát én meg remélem hajótörött írta, és tudok neki segíteni. Gondolj bele, megmenthetem valaki életét.

-         Hát ha szerelmes férfi írta, engem meg elvehet feleségül és nem kell tovább várnia.

-         Feleségül? De hát még csak 5 éves vagy! Lányok!

-         Fiúk! Ti meg csak azzal törődtök, melyikőtök a nagyobb meg erősebb, te sem vagy különb, és attól, hogy még csak 8 éves vagy, nehogy azt hidd már, hogy te bárkinek az életét meg tudod menteni, ahhoz még kicsi vagy!

-         Te elég nagynak érzed magad ahhoz, hogy feleségül menj egy vadidegenhez? Az szép!

-         Igen, mert a lányok hamarabb érnek. Ti fiúk meg később.

-         Na jó, ezt inkább fejezzük be és nyissuk ki, mi van benne. Akarsz fogadni?

-         Nem, én csak meg akarom nézni, miért szomorú az, aki ezt írta.

-         Honnan veszed hogy szomorú?

-         Hát nem te mondtad, hogy meg kell menteni valakit, végül is mindegy, hogy hajótörött vagy szerelmes. Meg kell mentenünk.

-         Na jó, letekerem a kupakot és kiveszem, ami benne van. Remélem nem üres, az lenne még jó, itt vitatkozunk, és kiderülne hogy üres!

-         Az nem lenne vicces- reagált a kislány.

A kisfiú letekerte a kupakot és felragyogott a szeme.

-         Igen!!! Nem üres! Van benne egy papír!

-         Jaj de jó! Olvasd már, mi van benne?

-         Illetve két papír is van. Üzenet a férfinek, és a másik – kutat a kezével óvatosan, nehogy elszakadjon – Üzenet a nőnek. Hát ez se nem hajótörött, se nem szerelmes. Melyikkel kezdjem?

-         Üzenet a nőnek. Mert én az vagyok – pukedlizett egyet bátyjának és illegette a szoknyáját, mint egy romantikus film hősnője.

-         Hát az engem nem érdekel, kezdem inkább a férfivel, elvégre mi hamarabb voltunk, mint ti.

-         Hát akkor kezd azzal, nektek úgyis több idő, míg benő a fejetek lágya, biztos fontos üzenet van benne, amiből még tanulhatsz is akár!

-         Na hát kíváncsi leszek arra, amikor meghallod, mit üzen a nőnek az író, akkor hogy fogsz vigyorogni, hazáig kell majd vigasztalnom téged. Ez tuti. S ahogy ezt kimondta, már reménykedni kezdett, hogy azért ez nem így lesz, mert semmit sem utál jobban, mint mikor a húga nyifog és siránkozik, és neki kell lelket önteni belé.

-         Na jó, majd meglátjuk, kezd el olvasni!- válaszolt a húga.

-         Jó, kezdem, figyelj nagyon!

Üzenet a férfinek

Én csak egyet kérek: légy férfi! S hogy mit jelent ez?

Sokat gondolkodtam azon én mitől vagyok nő? Jöttek is a válaszok szépen sorjában: határozott, okos, erős, ja ezek nem jók, hiszen ettől érezheti magát Férfinek egy pasi is. Hát akkor a nőies külső, a finom parfüm… ezek megint nem jók, hiszen ezek külsőségek, amik ugyan számítanak, de nem ettől vagyok nő. Főzni nem koktélruhában szoktam és akkor is nőnek érzem magam. És akkor beugrott egy szó: kisugárzás. Igen ez az, amitől egy nő Nő, és egy férfi Férfi. Egyszerűen ránézel és látod benne a férfit. Látod, hogy sugárzik belőle valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, egyszerűen vonz magához, ott akarsz lenni mellette, mert érzed, hogy Ő az, aminek látszik: Férfi. Nem kell öltönyben feszíteni a mozgólépcsőn, nem kell milliós luxusautó hozzá, sem pedig kacsalábon forgó palota. Ló az lehet, az most újra divatba jött. És ha herceg nem is, de lovag lehet belőle. A lovagok egyik jó tulajdonsága pedig, hogy lovagiasak. Az udvariasságot mesterfokon űzik, a hölgyek megmentése mellett, ha komoly veszélybe kerülnek, és mindig lehet rájuk számítani. Nem kell ötvenszer elmondani ugyanazt, szavak nélkül is tudják mit kell tenni, de ha nem, nem félnek kérdezni. Szeretik a bort vagy a sört ugyan, de tudják, hol a határ. Tudásuk legjavát adják tovább a legkisebb lovagjelölteknek, a nőt nőként kezelik, a lovat pedig lóként. Gondoskodnak családról, természetről, a család természetéről. S ha kell harcba szállnak önmagukért és barátukért, családjukért, jó ügyért. Nem félnek, csak megijednek, ösztönzően viselkednek minden tekintetben. S ha lovukra felülnek, a szabadság felé repkednek. Szívük hölgye pedig vár türelmesen, s készíti a vacsorát, a verandán ülve pedig figyeli, mikor jön kedvese. Így a férfi Férfi marad, a nő pedig Nő. Az Élet egyensúlyba kerül, ha így viseltetnek, és mindent átvészelnek.  

-         Hú, te ezt érted? – kérdezte a kislány.

-         Persze! Én lovag leszek, te meg, te meg hát ahhoz el kellene olvasni a másikat.

-         Lovag? Te? – kérdezte a kislány csodálkozva – hiszen nem is tudsz kardozni?

-         Jaj de buta vagy! Ezt nem a középkorban írták, nem kell tudnom kardozni, sőt itt van látod, még öltönyösnek sem kell lennem, meg gazdagnak sem. Tehát mivel nem vagyok se öltönyös, se gazdag, én lovag vagyok. Nézzük meg te mi vagy! Érdekel?

-         Igen, érdekel, de én tudom is, én Hamupipőke vagyok.

-         Úristen, mikor nősz már fel? Na mindegy, figyelj nagyon! Hamupipőke… - vetette oda húgának gúnyosan.

Üzenet a nőnek

Én csak egyet kérek: légy nő! S hogy mit jelent ez?

Hiába a púder, az alapozó, a sok maszk, a tekintetedben minden benne van. Hiába a csillogó ruha, a sok pár cipő és táska, semmit sem javít a helyzeten. Hiába tudsz főzni, ha nem tudsz táplálni. Hiába a gyerek, ha nem tudsz nevetni. Hiába minden, ha nem vagy nő, aki lenni akartál. Ne ringasd magad reménytelen álmokba, Hamupipőke, Csipkerózsika vagy Hófehérke nem létezik, mint ahogy a herceg sem jön el fehér lovon. Annak a kornak vége. Helyette van mobil, hogy beszélgethess távol élő rokonokkal és barátokkal a kapcsolattartás végett, van autó, hogy bevásárolhass cipekedés nélkül, feltalálták az ébresztőórát, így már nem a kakas hangját kell keresni reggel, és van a Férfi, ki melletted ébred minden nap, kinek adhatsz ételt, hogy ne éhezzen, italt, hogy ne szomjazzon, életet, hogy élhessetek együtt élménygazdagon, adhatod magadat, úgy, hogy őt befogadhasd és ihletet álmaihoz, hogy azokat megvalósíthassa. Sok a teendő és sokszor tűnik úgy, hogy összeomlik a vár, de te nem a torony legfelső szobájában várod a herceget, hanem középen állva összerakod a képet, tudod hol a hiba, és kijavítod. Így a vár is megmarad, s lehet, hogy érkezik valaki érted, lóháton. Egy ismeretlen lovag, kinek szíve aranyból van, esze éles, mint a borotva, ereje, mint az oroszlán és védelmező ölelésében elengedheted magad, s nem kell félned semmitől. Így vágtattok közösen az új otthonotok felé, a szabadság szelében, becsülve és tisztelve egymást, s így nem volt hiába semmi, nem vész el semmi sem.

Amikor a sziklák között a folyó hirtelen vízeséssé alakul át, úgy gördültek le a kislány arcán a sós könnycseppek zuhatagjai.  Bátyja ezt látván odalépett hozzá, és letörölte könnyeit, nem szólt semmit, nem akarta bántani, átölelte, s karjaiban a kislány hüppögve sírdogált még egy kicsit, aztán a simító kezek megnyugtatták, s csend lett.

-         Lehet, hogy nem leszel Hamupipőke, de attól még lehetsz boldog. Látod, itt is jött egy lovag.

-         Igen – mondta kicsit szomorúan, fejét lehajtva.

-         És végül együtt lovagoltak. Hát nem ez a lényeg?

-         De – nézett fel bátyjára, akit még ilyen kedvesnek, és jószívűnek sosem látott. És kivételesen igazat adott neki.

A kisfiú összetekerte a papírokat, visszatette a palackba és lezárta a kupakkal. A vízbe hajította egy erős mozdulattal, majd megfogta a húga kezét és elindultak hazafelé.

Árnyék

Két árnyék, egy férfi és egy nő, kéz a kézben, összekapcsolódva, tele reményekkel, vágyakkal, de kevés hittel vár valamit. Csodát. Vagy talán a halált.

Mindjárt lemegy a nap és sötétségbe borul a világ. De még mielőtt eltűnne a horizonton, megáll a pillanat. Két árnyék hosszasan tekint egymásra a kemény, durva, kavicsos, gödrökkel teli felszínen. Nincs fény az árnyékban. Talán akad egy-két kristályos kő, mely magába gyűjti a nap fényét, de nincs ereje szétszórni. Ha lenne sem tartana sokáig, hiszen az idő véges. A nap sietősre vette lépteit, s elindult lefelé. Az árnyék egyre csak nyúlik és halványodik. Ereje fogytán, s hasonul már a kopár, sivár felszínhez. Már nem érintkeznek össze, már nem olyanok, mint abban a pillanatban. Ez csak egyszer adatik meg az életben. Eltűnt a kéz, a forma, a nő és a férfi. Nincs más, csak egy szürke homály. A nap sem látszik már. Besötétedett, s eltűnt az árnyék, mert eljött érte a halál.