A fájdalom: látható és láthatatlan

A fájdalomról mindig az jut eszembe, mikor anyukám elvitt engem és a húgom oltásra. Választható volt ráadásul, nem is kötelező. Nem örültem, hogy annyira ragaszkodik anya ehhez a szurihoz, mert minden egyes oltásnál ordítottam, vagy legalábbis hangosan pityeregtem, de akkor még ő döntött sok kérdésben az életemet illetően, ebben is az övé volt az utolsó szó. Ekkor viszont már nem voltam olyan kicsi, tizenegy-két éves lehettem, amikor is a váróban bejelentettem, hogy a világ legfájdalmasabb dolga az injekció! Anyukám mosolygott egyet, majd közölte velem:

- Jaj édes kislányom! Ez semmiség, majd megtudod te is, hogy vannak a világban ettől sokkal fájdalmasabb dolgok is! Sajnos meg fogod tudni. - szomorodott el anyukám, én meg csak kötöttem az ebet a karóhoz, hogy anya nem tudja miket beszél. Szegény, azt gondolja, hogy van ettől fájdalmasabb a világon, pedig nincs is - okoskodtam magamban, kimondani persze nem mertem. Szerintem már akkor sejthettem, csak nem akartam tudomásul venni a tényt, miszerint lehet, hogy igaza van. Hozzáteszem ez volt az első oltás, amikor nem ordítottam ész-veszejtve a rendelőben. 

Ez az aprócska élmény mindig megmosolyogtat, mikor valami rosszul esik vagy fáj. Mindig eszembe jut, hogy hogy gondolhattam ilyet. Naiv vagyok néha tény. Ez van. Mindig hiszek az emberi jóságban, a szeretetben, a szerelemben, még az angyalokban és Istenben is hiszek. Még mindig, ebben a világban is, mert nem tudom azt mondani, hogy a világ rossz, az emberek rosszak. Azért, mert minden történés mögött van valami. Valami magasabb rendű, amit nevezhetünk Istennek, Sorsnak, Életnek vagy bárminek, aminek akarod kedves Olvasó. Szerintem nem számít, hogy hogyan nevezzük, az viszont fontos, hogy ne képzeljük magunkat Istennek vagy felsőbbrendűnek másoknál, mert nem vagyunk azok, se te, se én, se senki ezen a világon. 

Ez a világ pedig éppen olyan, amiben történnek jó dolgok és rosszak is. Az utóbbinak nem szokott senki sem örülni, de azért ha megtörténik, utólag rá lehet jönni miért is történt éppen velem?

Még az elején, mikor beszereztem a fizikai sérüléseket, nem sokszor jutott eszembe a szuri. Nem kötöttem össze a sebeket, a vért és a gennyesedéseket azzal a gondolattal, hogy másfajta sebek is vannak a világon:  a láthatatlanok.
A látható sérülések elég direkt módon érzékeltetik a fájdalmat. Más is látja a sebet, és tudja is milyen érzés, ha már átélte. Nem ez a helyzet a szív sebeivel. Melyet talán könnyebb leplezni egy olyan fallal, melyet bármelyik kőműves megirigyelne. Nem látod a sebeit, a varrásokat, amelyeket te magad végeztél rajta, mikor gyógyítottad. Viszont ha elmondod és nyitott ajtóval fogadod a másikat, megértő lélekre lelsz. Megoszthatod vele a rég szerzett sebeid, amikor az oviban fejbe dobott a szerelmed egy tenyérnyi nagyságú kővel, vagy amikor általánosban belenyomták a fejed a hóba úgy, hogy alig kaptál levegőt. Aztán átélted a beteljesületlen kamaszszerelmeket, utána pedig azt hitted Ő az, aztán kiderült nem. De volt olyan is, hogy észre sem vetted, hogy éppen te vagy az, aki a másiknak fájdalmat okoz, mert neked nem volt fontos, neki viszont igen, legfeljebb te ezt nem vetted észre. 

A szerelem sebeitől mindenki fél. Pedig a szerelem és a szeretet is olyan, hogy azzal nem lehet bántani vagy sérülést okozni. Ha igaz és valódi. Ezt  viszont nem mindig könnyű felismerni, főleg ha elborítja elméd a saját magad által felállított kép a másikról, ami egy illúzió. Ez az, ami a fájdalmat okozza. Festesz egy képet, amiben minden színes, szép a környezet, és már-már idilli a kisugárzása is. Csak éppen nem valódi. De ott lóg a falon, és akárhányszor arra jársz, csak azt látod. Egészen addig, amíg le nem veszed a képet, és meg nem fordítod. Fejjel lefelé, már más a helyzet. Minden fordítva van: csúnya, barbár, szürke és egyáltalán nem idilli. Megláttad a valóságát.
De van olyan is, hogy szürkének látod a képet, és egyszer csak kiszínesedik. Ráesik a fény, és megcsillannak az igazi értékek, melyek láthatatlanok voltak, de felfedezted benne a fekete-fehéren túlmutató apró, színes foltokat. Így megfogod, és hazaviszed a képet, amire sokan rá sem néztek, vagy elmentek mellette. Hazaérve begyújtasz a cserépkályhába, és a mellette lévő falra helyezed, hogy amikor a tüzet nézed, és melegedsz, akkor őt is lásd. A piros lángok élettelivé varázsolják még jobban, és a huncut lángok ott lovagolnak a kép felszínét csiklandozva. Elengedheted magad, mert tudod, hogy ráleltél arra, aki megmosolyogtat minden nap.  Nem érzed már a  tüskéket, melyek régóta szurkálták szívedet. Nem fáj semmi. Egy pohár borral a kezedben leülsz a cserépkályha elé és csak nézed, némán simogatod, ezzel megváltva a világot. Kettőtök világát.

A játék neve: fuss, és találja haza!

Felöltözök, jó melegen, mert kint hideg van ilyenkor. Bár annyira nincs, mint szokott lenni. Változik minden, már a tél sem a régi – mondaná nagyanyám. Én is észrevettem, nincs se tél, se tavasz. Ez amolyan langyos télszerűség. Nincs hó, süt a nap, de még nem melegít. Korai lenne még tavaszodni. Kint is, és bent is. De mozogni jó, szeretek futni. Nem menekülni, nem a sorsom elé szaladni, csak érezni, hogy képes vagyok legyőzni a lustaságot, a tunyaságot és elindulni valami felé, megtenni és végezetül hazatérni.

Odakint a szomszédasszonyok pletykálnak a padon, nekik ez a délutáni program. Persze mikor meglátnak egyből téma leszek, összesúgnak, hogy ilyenkor elmegy futni? Normális ez? Igen kérem, elmegyek futni, egy-két körről van szó csupán, felfedezem a környéket, ahol lakom, úgysem nagyon ismerem még. Ez pedig egy jó mód arra, hogy barátkozzak a környezettel, ahol élek. Ők már biztos ismernek mindenkit, tudják ki mikor jár haza, és közben növesztik hátsójukat, nekik ez jó valamiért, én inkább mozgok.

Gondoltam most hátul kezdem, mint a magazin olvasást, fogalmam sincs mi van arrafelé, de eltévedni nem nagyon tudok, mert a kisvasút erre jár, és a sínek mentén haladva majd hazaérek, és így magokat sem kell elszórnom, mint Jancsinak és Juliskának. Nekiiramodok, de tudom, hogy egyenletesen kell futnom és levegőt vennem, különben elrontom az egészet. Szúr majd az oldalam, alig fogok látni, és csak azon jár majd az eszem, hogy mikor érek már haza, és így nem lehet élvezni a futást. Akkor el kell engedni minden gondolatot, feltöltődni a hideg, friss levegővel, és élvezni a szabadságot. Ezt imádom!

Az eleje könnyen megy, még a kezdő futóknak is, nagy a lelkesedés, az izgalom, a kíváncsiság, hogy vajon mennyire vagyok ma képes? És az eredmény magáért beszél, ezzel jó tesztelni az embernek magát, a kitartáson sok múlik. És ahogy egyre többet futsz, egyre többet bírsz. Olyan ez, mint a csalódás, nagyon tud fájni, de egy idő után erősebb leszel, a futás is ilyen. Egyre edzettebb leszel, egyre jobban bírod és egyre többet. És nem csak a tested edződik, hanem a lelked, a gondolkodásmódod is.

Az első alkalom érdekes volt, a sínek felé vezető út nem is út, mint kiderült, bár gyalog át lehet kelni rajta, autóval nem. De ez futás közben engem nem zavart, és úgy gondoltam a sínek mentén futni jó dolog, ha van út persze. Viszont egy idő után az elfogyott, így kénytelen voltam a síneken futni (nem futócipőben, hanem mezei, sima edzőcipőben), ami nem volt jó ötlet, mert az összes gubacsot éreztem a talpam alatt. De szerencsére bicsaklás nélkül megúsztam ezt a részt, és a kisvonat sem jött, úgyhogy mázlim volt. A szomszédos házak tulajdonosai biztos gondolták, hogy nem vagyok normális. Útközben aztán én is rájöttem, hogy talán először meg kellett volna néznem, hogy futható-e a terep, amit én kigondoltam. De mivel nem riadok vissza semmitől, és egyszer minden véget ér, mentem tovább, és jött is egy kereszteződés, ahol eldönthettem, hogy jobbra vagy balra, de az utóbbi visszavitt volna haza, hát a jobbat választottam, még korai hazamenni – gondoltam. Itt már éreztem, hogy fogytán az erőm: Na akkor összeszedem magam, és tovább! Tovább! Csak ezen a holtponton kell túllendülnöm és akkor utána megint jó lesz, tudom. Ilyenkor kicsit koncentrálok a légzésre, meg a tempóra. Aztán néhány perc elteltével megszokom, ez megnyugtat, és ekkor jön el a pillanat, amikor szabad vagyok! Kitisztult az agyam, nem gondolok semmire, csak a környéket látom, vagy azt sem, nincs semmi. Üresség van. Kongó. Olyan érzés, mintha átfújna a szél az agyamon és a testemen. Egyszerűen nincsen semmi, csak az érzés. Lebegő. Lágy és simogató. Nyugtató. Kimegy minden feszültség, és tiszta leszek. Percekig tartó extázis ez.

Amikor elérem az első célt, a fordulót, akkor térek észhez, beveszem a kanyart és elindulok haza. Visszafele futni már más. Akkor tudod hova mész, már kevesebb az izgalom. Megnyugtató viszont, hogy megérkezel valahova. Ilyenkor már jár az agyam is. Akkor jönnek a gondolatok mindenféle témában, meg a tervek, a hogyanok, készül a megoldás is fejben valami problémára stb.

Aztán az útra is jobban figyelek, például jó lenne a síneket kikerülni, de nem tudom merre kellene ezt megtenni, úgyhogy most megyek ugyanúgy, aztán következő alkalommal, más útvonalat nézek – gondoltam. Kerestem a kis bekötőutat, ami csak gyalog járható, de nem találtam, vagyis úgy gondoltam még odébb van, ezért egy utcába lejöttem, hogy onnan megyek haza, közben pedig kielemzem futási teljesítményemet. Útközben arra lettem figyelmes, hogy ez az út már nem is egyirányú, hanem jönnek szembe az autók, közben figyelő tekintetek áldozata is lettem. Úgy néztek, mint a szomszédasszonyok, csak ezek pasik voltak, és azt nézték, én mit keresek itt? És hogy én itt lakom? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat olvastam le az arcukról. Egyáltalán nem volt ismerős a környék, úgyhogy nézelődtem, hogy milyen szép helyen is lakom. Aztán ahogy az utca elejére értem, akkor döbbentem rá, hogy én itt lakom, éppen ebben az utcában, csak a másik végén. Nem ismertem fel innen hátulról. Tehát teljesen eltájoltam magam, nem ott voltam, ahol én gondoltam, hogy vagyok. Rájöttem arra is, hogy akik néztek, azok valószínűleg az én szomszédjaim, akiket én nem ismerek, de valószínűleg ők engem igen. Hát így is lehet ismerkedni, a környékkel és az emberekkel. Úgyhogy megint megfordultam, és mosolyogva elindultam: végre haza.   

A méhecskehuszár

A méhecske zümmög. Nem hangosan, csak éppenhogy.  Őharciasságával történt első találkozásom egy szép nyári napon esett meg, amikor is nagy családi takarítás volt az akkori nagy családi házunkban. Én olyan 10 éves lehettem. Akkoriban nagy divat volt a zenélős, rikító neonzöld színű mobiltelefon. Nagyon szerettem vele telefonálni, órákat csüngtem rajta, és beszélgettem mindenkivel, legfőképp magammal. A takarítás során az ablakpárkányra tettem, nehogy elvesszen ez a nagy kincs, mert hogy fogok én nélküle kommunikálni? Tehát óvatosan a függöny mögé bújtam és leraktam a fehér műanyagra, amin egyébként kifejezetten jól mutatott a harsány színével, és mentem segíteni anyukámnak. Tettük szépen a dolgunkat, a nappalink elég nagy volt, így jól jött a segítség, és a húgom, anyukám és én munkamegosztással raktunk rendet a hadviselt területen. Aztán amikor már közelebb értünk az ablakhoz, hogy letöröljem a párkányt, elhúztam a függönyt óvatosan, nyúltam a telefon felé, közben nevetgéltünk, mert jó kedvvel takarítottunk, és megfogtam a telefont, felemeltem és egy hatalmasat sikítottam!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! Mindenki riadt arccal szaladt felém, elképzelni sem tudták mi történhetett, én sem tudtam még igazából, mert a szemem csukva volt. Jajjajj! - kiáltott fel anyukám. Na akkor már kinyitottam a szemem és akkor megláttam a Méhecskét! Ott terpeszkedett a bal kezem mutatóujjának hegyén, és a szárnyait próbálgatta, nem tudott menekülni. Bár nem tudom, hogy képzelte a menekülést, mikor a fullánkjával a húsomba fúrt lyukat, és így odaragasztotta magát jóformán. Anyukám meg fújta, hogy szálljon már le rólam, de nem mozdult, nagyon ragaszkodott hozzám. Aztán még fújta, meg még, de még mindig ott volt, én természetesen ezalatt az idő alatt csak ordítottam, más hang ki se jött a torkomból. Aztán anyukám nyert mégis, mert úgy döntött ledönti saját kezűleg a harcias kis lényt, így hát megszabadultam a támadótól, de egy életre nyomott hagyott bennem. 

Ezek után mondanom sem kell, hogy csak úgy vonzottam őket: kimentem a kertbe egy kis petrezselyemért, nyáron, mezítláb, a friss zöld gyep simogatott, aztán valami talpon szúrt: egy méhecskébe sikerült belelépnem. Aztán jött az ecetes borogatás, amitől éppen nem lettem jószagú! Aztán fekvés, mert járni alig bírtam. Ezek után úgy gondoltam, majd én megmutatom ezeknek, kivel húztak ujjat! A ház oldalában, a gázos doboz mellett volt egy lyuk, amiben volt egy fészek, a méhecskék otthona. Én meg úgy döntöttem a járda fölött köröző jó 10-15 méhecskét majd leteremtem onnan úgy, hogy átfutok rajtuk és a testemmel leterítem őket a földre és én nyertem, ők meg békén hagynak engem, és elhagyják a birodalmamat. Na ebből az lett, hogy jól nekiiramodtam, jól futottam mindig, most is, csak két méhecske megint belém ragadt, éppen a jobb combomba. Egymás mellett volt két csípés. Jól feldagadtak. Megint ecetes borogatás, megint alig tudtam járni.

Ezek után taktikát váltottam, és kerültem őket, ahogy csak lehetett. Az étterem teraszán ebéd közben gyakran meglátogattak, ilyenkor nyöszörögtem, hogy hagyjanak már békén, vagy éppen sírtam, futkároztam körbe-körbe, aztán elmentek, majd visszajöttek a narancsdzsúzra, aztán felálltam, aztán hesegettem, aztán sírtam, aztán visszaültem, megebédeltem gyorsan, és mentem is tovább. Így teltek a tinédzserévek, aztán az ifjúkori évek is, egészen addig, amíg el nem költöztem. Éppen főzök a konyhában, nyitott ablaknál, ami éppen a gáztűzhely fölött van, amikor hallom: zümzüm, zümzüm. Biztos egy légy gondoltam. Bár akkor már azon a szinten voltam, hogy attól is féltem, mert zümmögött (úgy, mint egy méhecske, szerintem). 

ÚRISTEN!!! Egy méhecske! - kiáltottam fel magamban a felismeréstől, hogy mégsem légy. Nagyon megijedtem, mivel egyedül éltem, anyukám most nem tudja kiűzni, mit csináljak? Menjek a szomszédhoz?? Egyedül neveli a fiát, még a végén félreérti, meg mégis milyen dolog ez, hogy egy kis méhecske miatt itt világvége hangulatom van. Majd én szépen megoldom - gondoltam. Végül is ha megcsíp sem történik semmi különös, csak fájni fog. Megint. Végül is kibírom - cikáztak a gondolataim. Jó, akkor gondolkodjunk! - próbáltam rávenni magam a megoldás megtalálására. Logikus legyen, az a lényeg. Szegény ki akar menni. Segítek neki. Kinyitottam a másik ablakot, és láss csodát kiment.  Na nem ment olyan könnyen, azért beletelt egy kis időbe, míg megtalálta a rést az üveg és a szabadság között. De ezt jól megoldottam - kihúztam magam büszkén. Hát akkor most én lettem a Méhecskehuszár! Ezt a megoldást megjegyzem, még máskor is jól jöhet. Ők is jól járnak, mert nem halnak bele, meg én is, mert engem is békén hagynak, nem bántanak. Ez az igazi konszenzus! 

Jól is tettem, hogy megjegyeztem ezt a módszert, ugyanis volt egy fészek egy emelettel feljebb, és akárhányszor főzésre adtam a fejem, mindig betévedt egy méhecske. Így mindig meg kellett birkózni a feladattal, mindig bátorságot kellett merítenem, leküzdenem a félelmem, hogy mindig jól sikerüljön a menekítés. Ez persze egy idő után már nem is tűnt olyan nagy feladatnak, hiszen már lassan családtagnak tekintettem őket. És kezdtem őket megszeretni.

Egy napon aztán szintén zümmögést hallottam, akkor már egy éve ment ez a procedúra, gondoltam a szokásos vagy még annyi se: Biztos egy légy! (Akkor már nem féltem a légytől sem.) Felnéztem az ablakra, és akkor megláttam a hatalmas rokont: egy lódarázs volt. Kicsit meghőköltem, visszaléptem egyből kettőt, vagyis egyet és egy felet, mert annyit engedett a fal, elvégre csak egy paneles konyha, és akkor megijedtem. Megint. Végül is eddig is voltak méhecskék, darazsak, ez most egy kicsit nagyobb (sokkal nagyobb), de ugyanez az elv működhet. Megint bátorság összeszed, félelem leküzd, mély levegő, kézemelés, ablak kinyit és imádkozás, hogy kitalál. Zzümmmmm, Zzümmmmm, mély, erős hangja volt a lódarázsnak, és még a végén Darázshuszár is lett belőlem, mert ő is kitalált, és élt tovább. Meg én is, mert innentől kezdve nem féltem a sárga-fekete csíkos, fekete és barna csíkos, kicsi, nagy, esetleg óriási Zümmögő Zümikéktől. Csak hiányoznak egy kicsit azért. Most, hogy már nem félek tőlük, nem látogatnak meg olyan gyakran. Nyugodtan főzök, mert tudom, a fészek már nincs meg, és csak véletlenül tévedhet be egy-egy kis elkalandozott sárgacsíkos harcos. És azóta a mézet  is megszerettem.