A méhecskehuszár

A méhecske zümmög. Nem hangosan, csak éppenhogy.  Őharciasságával történt első találkozásom egy szép nyári napon esett meg, amikor is nagy családi takarítás volt az akkori nagy családi házunkban. Én olyan 10 éves lehettem. Akkoriban nagy divat volt a zenélős, rikító neonzöld színű mobiltelefon. Nagyon szerettem vele telefonálni, órákat csüngtem rajta, és beszélgettem mindenkivel, legfőképp magammal. A takarítás során az ablakpárkányra tettem, nehogy elvesszen ez a nagy kincs, mert hogy fogok én nélküle kommunikálni? Tehát óvatosan a függöny mögé bújtam és leraktam a fehér műanyagra, amin egyébként kifejezetten jól mutatott a harsány színével, és mentem segíteni anyukámnak. Tettük szépen a dolgunkat, a nappalink elég nagy volt, így jól jött a segítség, és a húgom, anyukám és én munkamegosztással raktunk rendet a hadviselt területen. Aztán amikor már közelebb értünk az ablakhoz, hogy letöröljem a párkányt, elhúztam a függönyt óvatosan, nyúltam a telefon felé, közben nevetgéltünk, mert jó kedvvel takarítottunk, és megfogtam a telefont, felemeltem és egy hatalmasat sikítottam!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! Mindenki riadt arccal szaladt felém, elképzelni sem tudták mi történhetett, én sem tudtam még igazából, mert a szemem csukva volt. Jajjajj! - kiáltott fel anyukám. Na akkor már kinyitottam a szemem és akkor megláttam a Méhecskét! Ott terpeszkedett a bal kezem mutatóujjának hegyén, és a szárnyait próbálgatta, nem tudott menekülni. Bár nem tudom, hogy képzelte a menekülést, mikor a fullánkjával a húsomba fúrt lyukat, és így odaragasztotta magát jóformán. Anyukám meg fújta, hogy szálljon már le rólam, de nem mozdult, nagyon ragaszkodott hozzám. Aztán még fújta, meg még, de még mindig ott volt, én természetesen ezalatt az idő alatt csak ordítottam, más hang ki se jött a torkomból. Aztán anyukám nyert mégis, mert úgy döntött ledönti saját kezűleg a harcias kis lényt, így hát megszabadultam a támadótól, de egy életre nyomott hagyott bennem. 

Ezek után mondanom sem kell, hogy csak úgy vonzottam őket: kimentem a kertbe egy kis petrezselyemért, nyáron, mezítláb, a friss zöld gyep simogatott, aztán valami talpon szúrt: egy méhecskébe sikerült belelépnem. Aztán jött az ecetes borogatás, amitől éppen nem lettem jószagú! Aztán fekvés, mert járni alig bírtam. Ezek után úgy gondoltam, majd én megmutatom ezeknek, kivel húztak ujjat! A ház oldalában, a gázos doboz mellett volt egy lyuk, amiben volt egy fészek, a méhecskék otthona. Én meg úgy döntöttem a járda fölött köröző jó 10-15 méhecskét majd leteremtem onnan úgy, hogy átfutok rajtuk és a testemmel leterítem őket a földre és én nyertem, ők meg békén hagynak engem, és elhagyják a birodalmamat. Na ebből az lett, hogy jól nekiiramodtam, jól futottam mindig, most is, csak két méhecske megint belém ragadt, éppen a jobb combomba. Egymás mellett volt két csípés. Jól feldagadtak. Megint ecetes borogatás, megint alig tudtam járni.

Ezek után taktikát váltottam, és kerültem őket, ahogy csak lehetett. Az étterem teraszán ebéd közben gyakran meglátogattak, ilyenkor nyöszörögtem, hogy hagyjanak már békén, vagy éppen sírtam, futkároztam körbe-körbe, aztán elmentek, majd visszajöttek a narancsdzsúzra, aztán felálltam, aztán hesegettem, aztán sírtam, aztán visszaültem, megebédeltem gyorsan, és mentem is tovább. Így teltek a tinédzserévek, aztán az ifjúkori évek is, egészen addig, amíg el nem költöztem. Éppen főzök a konyhában, nyitott ablaknál, ami éppen a gáztűzhely fölött van, amikor hallom: zümzüm, zümzüm. Biztos egy légy gondoltam. Bár akkor már azon a szinten voltam, hogy attól is féltem, mert zümmögött (úgy, mint egy méhecske, szerintem). 

ÚRISTEN!!! Egy méhecske! - kiáltottam fel magamban a felismeréstől, hogy mégsem légy. Nagyon megijedtem, mivel egyedül éltem, anyukám most nem tudja kiűzni, mit csináljak? Menjek a szomszédhoz?? Egyedül neveli a fiát, még a végén félreérti, meg mégis milyen dolog ez, hogy egy kis méhecske miatt itt világvége hangulatom van. Majd én szépen megoldom - gondoltam. Végül is ha megcsíp sem történik semmi különös, csak fájni fog. Megint. Végül is kibírom - cikáztak a gondolataim. Jó, akkor gondolkodjunk! - próbáltam rávenni magam a megoldás megtalálására. Logikus legyen, az a lényeg. Szegény ki akar menni. Segítek neki. Kinyitottam a másik ablakot, és láss csodát kiment.  Na nem ment olyan könnyen, azért beletelt egy kis időbe, míg megtalálta a rést az üveg és a szabadság között. De ezt jól megoldottam - kihúztam magam büszkén. Hát akkor most én lettem a Méhecskehuszár! Ezt a megoldást megjegyzem, még máskor is jól jöhet. Ők is jól járnak, mert nem halnak bele, meg én is, mert engem is békén hagynak, nem bántanak. Ez az igazi konszenzus! 

Jól is tettem, hogy megjegyeztem ezt a módszert, ugyanis volt egy fészek egy emelettel feljebb, és akárhányszor főzésre adtam a fejem, mindig betévedt egy méhecske. Így mindig meg kellett birkózni a feladattal, mindig bátorságot kellett merítenem, leküzdenem a félelmem, hogy mindig jól sikerüljön a menekítés. Ez persze egy idő után már nem is tűnt olyan nagy feladatnak, hiszen már lassan családtagnak tekintettem őket. És kezdtem őket megszeretni.

Egy napon aztán szintén zümmögést hallottam, akkor már egy éve ment ez a procedúra, gondoltam a szokásos vagy még annyi se: Biztos egy légy! (Akkor már nem féltem a légytől sem.) Felnéztem az ablakra, és akkor megláttam a hatalmas rokont: egy lódarázs volt. Kicsit meghőköltem, visszaléptem egyből kettőt, vagyis egyet és egy felet, mert annyit engedett a fal, elvégre csak egy paneles konyha, és akkor megijedtem. Megint. Végül is eddig is voltak méhecskék, darazsak, ez most egy kicsit nagyobb (sokkal nagyobb), de ugyanez az elv működhet. Megint bátorság összeszed, félelem leküzd, mély levegő, kézemelés, ablak kinyit és imádkozás, hogy kitalál. Zzümmmmm, Zzümmmmm, mély, erős hangja volt a lódarázsnak, és még a végén Darázshuszár is lett belőlem, mert ő is kitalált, és élt tovább. Meg én is, mert innentől kezdve nem féltem a sárga-fekete csíkos, fekete és barna csíkos, kicsi, nagy, esetleg óriási Zümmögő Zümikéktől. Csak hiányoznak egy kicsit azért. Most, hogy már nem félek tőlük, nem látogatnak meg olyan gyakran. Nyugodtan főzök, mert tudom, a fészek már nincs meg, és csak véletlenül tévedhet be egy-egy kis elkalandozott sárgacsíkos harcos. És azóta a mézet  is megszerettem.