Felöltözök, jó melegen, mert kint hideg van ilyenkor. Bár annyira nincs, mint szokott lenni. Változik minden, már a tél sem a régi – mondaná nagyanyám. Én is észrevettem, nincs se tél, se tavasz. Ez amolyan langyos télszerűség. Nincs hó, süt a nap, de még nem melegít. Korai lenne még tavaszodni. Kint is, és bent is. De mozogni jó, szeretek futni. Nem menekülni, nem a sorsom elé szaladni, csak érezni, hogy képes vagyok legyőzni a lustaságot, a tunyaságot és elindulni valami felé, megtenni és végezetül hazatérni.
Odakint a szomszédasszonyok pletykálnak a padon, nekik ez a délutáni program. Persze mikor meglátnak egyből téma leszek, összesúgnak, hogy ilyenkor elmegy futni? Normális ez? Igen kérem, elmegyek futni, egy-két körről van szó csupán, felfedezem a környéket, ahol lakom, úgysem nagyon ismerem még. Ez pedig egy jó mód arra, hogy barátkozzak a környezettel, ahol élek. Ők már biztos ismernek mindenkit, tudják ki mikor jár haza, és közben növesztik hátsójukat, nekik ez jó valamiért, én inkább mozgok.
Gondoltam most hátul kezdem, mint a magazin olvasást, fogalmam sincs mi van arrafelé, de eltévedni nem nagyon tudok, mert a kisvasút erre jár, és a sínek mentén haladva majd hazaérek, és így magokat sem kell elszórnom, mint Jancsinak és Juliskának. Nekiiramodok, de tudom, hogy egyenletesen kell futnom és levegőt vennem, különben elrontom az egészet. Szúr majd az oldalam, alig fogok látni, és csak azon jár majd az eszem, hogy mikor érek már haza, és így nem lehet élvezni a futást. Akkor el kell engedni minden gondolatot, feltöltődni a hideg, friss levegővel, és élvezni a szabadságot. Ezt imádom!
Az eleje könnyen megy, még a kezdő futóknak is, nagy a lelkesedés, az izgalom, a kíváncsiság, hogy vajon mennyire vagyok ma képes? És az eredmény magáért beszél, ezzel jó tesztelni az embernek magát, a kitartáson sok múlik. És ahogy egyre többet futsz, egyre többet bírsz. Olyan ez, mint a csalódás, nagyon tud fájni, de egy idő után erősebb leszel, a futás is ilyen. Egyre edzettebb leszel, egyre jobban bírod és egyre többet. És nem csak a tested edződik, hanem a lelked, a gondolkodásmódod is.
Az első alkalom érdekes volt, a sínek felé vezető út nem is út, mint kiderült, bár gyalog át lehet kelni rajta, autóval nem. De ez futás közben engem nem zavart, és úgy gondoltam a sínek mentén futni jó dolog, ha van út persze. Viszont egy idő után az elfogyott, így kénytelen voltam a síneken futni (nem futócipőben, hanem mezei, sima edzőcipőben), ami nem volt jó ötlet, mert az összes gubacsot éreztem a talpam alatt. De szerencsére bicsaklás nélkül megúsztam ezt a részt, és a kisvonat sem jött, úgyhogy mázlim volt. A szomszédos házak tulajdonosai biztos gondolták, hogy nem vagyok normális. Útközben aztán én is rájöttem, hogy talán először meg kellett volna néznem, hogy futható-e a terep, amit én kigondoltam. De mivel nem riadok vissza semmitől, és egyszer minden véget ér, mentem tovább, és jött is egy kereszteződés, ahol eldönthettem, hogy jobbra vagy balra, de az utóbbi visszavitt volna haza, hát a jobbat választottam, még korai hazamenni – gondoltam. Itt már éreztem, hogy fogytán az erőm: Na akkor összeszedem magam, és tovább! Tovább! Csak ezen a holtponton kell túllendülnöm és akkor utána megint jó lesz, tudom. Ilyenkor kicsit koncentrálok a légzésre, meg a tempóra. Aztán néhány perc elteltével megszokom, ez megnyugtat, és ekkor jön el a pillanat, amikor szabad vagyok! Kitisztult az agyam, nem gondolok semmire, csak a környéket látom, vagy azt sem, nincs semmi. Üresség van. Kongó. Olyan érzés, mintha átfújna a szél az agyamon és a testemen. Egyszerűen nincsen semmi, csak az érzés. Lebegő. Lágy és simogató. Nyugtató. Kimegy minden feszültség, és tiszta leszek. Percekig tartó extázis ez.
Amikor elérem az első célt, a fordulót, akkor térek észhez, beveszem a kanyart és elindulok haza. Visszafele futni már más. Akkor tudod hova mész, már kevesebb az izgalom. Megnyugtató viszont, hogy megérkezel valahova. Ilyenkor már jár az agyam is. Akkor jönnek a gondolatok mindenféle témában, meg a tervek, a hogyanok, készül a megoldás is fejben valami problémára stb.
Aztán az útra is jobban figyelek, például jó lenne a síneket kikerülni, de nem tudom merre kellene ezt megtenni, úgyhogy most megyek ugyanúgy, aztán következő alkalommal, más útvonalat nézek – gondoltam. Kerestem a kis bekötőutat, ami csak gyalog járható, de nem találtam, vagyis úgy gondoltam még odébb van, ezért egy utcába lejöttem, hogy onnan megyek haza, közben pedig kielemzem futási teljesítményemet. Útközben arra lettem figyelmes, hogy ez az út már nem is egyirányú, hanem jönnek szembe az autók, közben figyelő tekintetek áldozata is lettem. Úgy néztek, mint a szomszédasszonyok, csak ezek pasik voltak, és azt nézték, én mit keresek itt? És hogy én itt lakom? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat olvastam le az arcukról. Egyáltalán nem volt ismerős a környék, úgyhogy nézelődtem, hogy milyen szép helyen is lakom. Aztán ahogy az utca elejére értem, akkor döbbentem rá, hogy én itt lakom, éppen ebben az utcában, csak a másik végén. Nem ismertem fel innen hátulról. Tehát teljesen eltájoltam magam, nem ott voltam, ahol én gondoltam, hogy vagyok. Rájöttem arra is, hogy akik néztek, azok valószínűleg az én szomszédjaim, akiket én nem ismerek, de valószínűleg ők engem igen. Hát így is lehet ismerkedni, a környékkel és az emberekkel. Úgyhogy megint megfordultam, és mosolyogva elindultam: végre haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése