Találkozás egy csodával

A csodára várni kell. Mégpedig sokat. És általában a sötét erdőben is csak egy fénycsóva őrületes szaladgálását lehet látni belőle, és mire odaérnél, elszalad. Ugyanazt játssza veled, mint gyerekkorodban, csak akkor még ismerted. És tudtad, hogy ez egy játék. Tisztában voltál vele, hogy honnan jön, mit tesz érted és hogyan, de mára ezt elfelejtetted. Vagy épp ellenkezőleg: annyira tudományos vagy, hogy a sok racionális információ-rengetegben elveszett az értéke. És már-már arra keresed a bizonyítékot, hogy csoda márpedig nem létezik.

Így járt Tünde is, aki nagyon is jól ismerte a csodát. Ha saját életében nem is volt sokban része, de a mesékből tudta, hogy létezik és megtörténik. Egyszer biztos. (Mindig ezt bizonygatta, mert az ellenkezőjét nem tudta, még a tündérekben és az angyalokban is hisz.) A panel társasház hetedik emeletén éppen utolsó cigarettájára készült rágyújtani, de a naplemente elvonta figyelmét. Ma este különösen szép volt. Erős narancsos-vöröses színben pompázott az ég alja, melyet a zöld erős hegyek tartottak. Olyan volt, mint egy nagy tálca tele naranccsal és almával.

Tudja nagyon jól, hogy az utóbbi időben túl sok naplementét néz. A kis hercegből pedig azt is tudja, hogy most valószínűleg ő a világ egyik legszomorúbb embere a földkerekségen. Szinte minden nap azért siet haza, hogy időben kémlelhesse a hegyek mögött lebúvó napot, és élete nagy pillanatait sorra vegye, megkeresse élete értelmét és utána hozzálásson megvalósítani azt. Meggyújtja a cigit, karjára támaszkodik a párkányon, és a színesre festett erdőt szemléli, mely a dohányfüstön átszűrődve homályban úszik. Úgy érzi magát, mint a mesében a toronyba zárt királylány, aki úgy tűnik, évszázadokat vár a hercegre, de valahogy sehogy sem akar jönni. Túl magasan lakom? - kérdezte magától. Vagy túl messze? Mármint a várostól, mert a hegyekhez közel vagyok. Relatív. - állapította meg teljesen bizonytalanul, mivel gondolatai össze-vissza cikáztak. Tulajdonképpen nem tudott most semmilyen kérdést sem rendesen boncolgatni magában, mint szokta, mert úgy érezte az agya teljesen csődöt mondott, kész vége, megbolondult. Úgy érezte semmit nem csinált jól eddigi életében, most fogalma sincs mit kellene tennie, és hogy mi lesz, arról halvány lila gőze sincs. Lesz herceg, nem lesz? Vénlány leszek? Lesz valaha egyáltalán gyerekem? Vagy sosem lesz? Mi lesz ha kiderül, hogy nem is lehet? Hogy lesz így családom? És mikor már? Meddig kell várnom? - kószáltak fejében a kérdések, amelyek tulajdonképpen a legtöbb harminchoz közeli nőt foglalkoztatják. Egyikre sem tudott válaszolni, és nem igazán értette magát, hogy miért gondolkodik ilyen kérdéseken, ha egyszer nincs is senkije. Biztos csak a társadalmi elvárások behálózása miatt van az egész. Beleszívott a cigijébe, és felegyenesedett. Még mindig csak nézte a naplementét, de nem jutott dűlőre a kérdésekben. Felsóhajtott hangosan, majd elnyomta a cigit. Mégsem kívánta. A hűvösödő idő azonban jót tesz neki, érezte, hogy lassan tisztul a feje. Talán elszállnak a "hülye" gondolatai. - legalábbis remélte, hogy így lesz.

Elegem van, belefáradtam! - jelentette ki Tünde magában. Semmi nem jó. A pasik miért lettek ilyen gyávák? Vagy mindig ilyenek voltak? Nem vállalnak fel semmit és félnek. Biztos ezért is minket nőket hibáztatnak. Lehet, hogy van benne valami, de azért ne csináljunk már a nőkből bűnbakot, mikor még egy telefonszámot se mernek elkérni! A randira híváshoz pedig gyúrni járnak, mert úgy könnyebbnek gondolják. - hergelte magát Tünde, pedig tudta, hogy nem kellene, hiszen senki életébe nem lát bele olyan mértékben, hogy ezt meg tudja állapítani, így keresett pozitív példát is, hogy helyreállítsa a saját maga által kibillentett egyensúlyát: - Na jó, ott volt a strandos pasi, aki két éve odajött hozzám, csak éppen tíz évvel fiatalabb volt. Meg a villamoson a másik, aki szintén kb. 20 éves lehetett, de odajött. Megtették, pedig fiatalok. Lehet, hogy akkor még könnyebb. Aranyosak voltak. És bátrak is. Aztán ezt valahogy az ember elveszíti. Talán a korral jár. Kár, hogy feladják olyan hamar! Nagyon kár. Nem kéne. - Hogyan mondjam ezt meg az összes férfinak a világon? - kérdezte magától, majd kinevette saját magát, hogy ez talán egy megvalósíthatatlan ötlet, de azért jól hangzik.

És én? Én meg csak várok, várok ..... és várok. Az se sokkal jobb! - morfondírozott Tünde magában tovább, mikor megpillantott egy nagy madarat körkörösen repülni a hegyoldal felett: szabad, mint a madár - gondolta magában egyből. Hát igen, tényleg szabad vagyok, mint a madár. De melyik nő akar 28 évesen szabad lenni? Az már majdnem 30! Most komolyan! Na jó, van ilyen is, de a számuk elég minimális szerintem. És én úgy szeretnék szerelmes lenni! Megint! Vagy inkább végre? Ki tudja, hogy az előzőek tényleg szerelmek voltak-e? Hiszen vége lett.  - folytatta Tünde véget nem érő kérdéseinek sorát, melyekre talán később talál választ, vagy soha. Tudom, hogy a szerelem, az érzelmek kimutatása és megélése mostanában nem divat, de ez engem cseppet sem érdekel! A társadalmi elvárások is hidegen hagynak, és csak az számít, hogy én mit érzek és gondolok. Most akkor összerakom az egészet: - kis szünetet volt kénytelen tartani, még levegőt sem vett egy időre, annyira pontosan akarta megfogalmazni, mit is szeretne valójában. Ekkor lepte meg egy rigó, aki éppen akkor szállt le a párkányra, mikor kimondta volna az első szót. Kis gömbölyű szemeivel nézte a lányt, aki hirtelen meglepetésében hátrahőkölt. És mindketten csendben álltak, és némán ismerkedtek. Tünde óvatosan leguggolt, hogy jobban szemügyre vegye a rigót, mert még úgy sem látott egyet sem ilyen közelről. Nem akarta elijeszteni, így elég lassú mozdulatokat végzett. A lány arcán mosoly jelent meg, hosszú hónapok után először. Tudta, hogy a rigó félénk és legalább olyan ijedős, mint a többi madár, így halkan vette még a levegőt is, és csak nézték egymást: Tünde mozdulatlanul, a madár pedig forgatta szemét, hogy a lányt minél inkább szemügyre vegye. A fekete rigó aztán egyszer csak elkezdett neki énekelni, és hangos füttyszavak töltötték be az erkélyt és a környéket. Tünde annyira elérzékenyült a szerenádtól, hogy elsírta magát. Végre boldog volt. Egy kis rigó beröppent hozzá, mikor nem is számított rá - hiszen komoly gondjaival volt elfoglalva -, és a madárka elhozta neki még a válaszokat is. Mikor elrepült nyugatra a tűző nap után Tünde felpattant, hogy utána nézzen. Legalább amíg láthatja, nézi. Milyen kecsesen, és gyorsan repül szíve vágya után! Nekem is ezt kell tennem! Csak a szívemre kell hallgatnom, mint eddig. Kár, hogy erről is megfeledkeztem, mint a csodáról. Pedig ez is az volt!

Mikor?

Mikor leszel már felnőtt, önálló lény?

Mikor tanulod meg, hogy döntéseidnek következményei vannak?

Mikor fogadod el a sorsodat végre?

Mikor tanulod meg, hogy felelős vagy a saját életedért, és a benne szereplőkért?

Mikor veszed már észre, hogy nyomot hagysz magad után? Mások életében. 

Mikor fogadod el a kereszted?

Mikor fogod könnyedén vinni a hátadon, úgy, hogy észre sem veszed szinte?

Mikor fogsz végre örülni, és nem csak szitkozódni, átkozódni és elégedetlenkedni?

Mikor tanulod meg a türelmet? És az elfogadást?

Mikor fogsz tudni imádkozni? És kérni?

Mikor tanulsz meg adni úgy, hogy ne várj érte semmit?

Mikor adod önmagad?

Mikor látod meg, hogy jó vagy? És azt, hogy én is?

Mikor jössz közelebb hozzám?

Mikor látogatsz meg? 

Mikor akarsz velem beszélgetni és elmerülni a világomban?

Mikor fogsz nekem megnyílni és elmesélni az életed?  

Mikor mondod ki azt a szót?

Mikor fogsz szeretni? Úgy igazán, tiszta szívből. Önzetlenül.  

Mikor sétálunk majd kézen fogva? 

Mikor nézel mélyen a szemembe? 

Mikor leszünk teljesen őszinték egymással? 

Mikor teljesíted be ígéreted?

Mikor nem bántasz soha többé?

Mikor fogjuk egymást érezni?

Mikor nem leszünk önzőek többé?

Mikor fog csak a másik számítani?

Mikor érjük el, hogy nem félünk egymástól?

Mikor bízunk majd egymásban olyan erős hittel, hogy azt nem rombolhatja le senki és semmi?

Mikor értesz meg engem?

Mikor leszel mellettem?

Mikor akarsz leginkább?

Mikor engedsz el végre, hogy odamehessek magamtól?

Mikor leszünk szabadon együtt?

Mikor leszünk MI? 

Mikor jössz utánam, ha előre mennék? 

És mikor döntesz úgy, hogy megvársz, ha te mennél elöl?

Mikor leszünk egyek végre?

Mikor fogjuk ezt élvezni?

És mi jön azután?

A boldogság madara

Egy külvárosi részen nőttem fel, ahol sok barátom volt. A házunk melletti zsákutcában játszottunk mindig, amikor csak lehetett. Legtöbbször kidobóztunk, tollasoztunk, bicikliztünk, de a röplabdát sem hagytuk ki, csak a háló felszerelése során adódott egy kis problémánk, de azt elég kreatívan megoldottuk. Volt egy villanyoszlop az egyik oldalon, a másikon pedig a kerítést használtuk. Kicsit ferde volt, de nem ez volt a lényeg. Együtt játszottunk, és ezt szerettük.
Egy kora nyári napon elérkezett, amit már nagyon vártunk: a nyári szünet, a szabadság. A levegőben friss zöld illat terjengett, elég meleg volt, de nem volt fullasztó hőség. Ilyenkor a környéken lakó barátokhoz becsengettünk, és "kikértük" őket játszani. Mindig egy valaki elkezdte, és a többiek kiszabadulhattak. Ezt nagyon élveztük, bár mindig féltünk a csengő és az ajtónyitás közötti szünetben, hogy vajon kiengedik-e, és ha nem, akkor mi lesz?
A húgommal együtt jóban voltunk egy testvérpárral a szomszédban, és leginkább négyesben játszottunk. Először megbeszéltük mindig kivel mi történt a suliban, meg otthon, esetleg mi lesz nyáron, milyen programot csináljunk magunknak. Mivel már elég nagyok voltunk, így inkább sétáltunk és beszélgettünk. Egy napon azt vettük észre, hogy igen hangos madárcsicsergés van, és kerestük honnan jöhet a hang, mert nem hagyott alább, és tudni akartuk, ki fecseg ennyire. Már a fák kizöldelltek és kivirágoztak, így nehezebb volt meglátni a madarakat, de aztán észrevettük, hogy nem is felfelé kell nézni, hanem lefelé. Leesett egy kismadár, vagy inkább kiesett a fészkéből. Ott csicsergett a földön, közel az úttesthez, és attól féltünk, hogy elüti egy autó, mert nem tud repülni. Láttuk, hogy nagyon kicsi, és hogy ne érezze magát egyedül, odamentünk hozzá, először csak néztük. Kerestük hol lehet az anyja, de nem láttuk. Viszont jött egy autó, ami minket kikerült, így megmenekült a madárka is. De egyre jobban aggódtunk, hogy meg fog halni, ha nem segítünk neki. De ha felvesszük, az anyja nem fog érte jönni, egyrészt mert fél tőlünk, másrészt pedig a szagunkat átveszi a madár, és így majd nem kell az anyjának - mondta a kisebbik tagja a testvérpárnak, Réka. Aztán Eszter megoldotta a kérdést, mikor a következő autó is elment mellettünk, és intett a fejével, hogy milyen rossz helyen állunk, és a madár is ugrált már két-három tyúklépésnyit, csak rossz irányba, befelé az úttestre. Szóval Eszter felvette - ő volt a nagyobb testvérpárnál - mi hárman pedig körbeálltuk, és elkezdtünk áradozni, hogy "Jaj, de aranyos! Ó, de cuki!" és hasonlóan, mint egy kisgyerekkel, elkezdtünk neki gügyörészni. A kismadár persze nem értette a dolgot. Lehet, hogy szegénynek halálfélelme volt. Idegen lények felemelték, akik még megközelítőleg sem hasonlítanak az anyjára, és most mi lesz vele. Mi viszont csak örvendeztünk és ugráltunk, hogy egy kismadarat megmentettünk, és ez eddigi életünk egyik legnagyobb tette, hát úsztunk a boldogságban.
Persze mindenki meg akarta fogni. Mindenki azt akarta, hogy nála legyen, és ha lehet, minél tovább. Így hamarosan veszekedés tört ki, és megbeszéltük, hogy mindenkinél egyenlő időt töltsön a madárka. Réka következett. Kis lábai ott terpeszkedtek a mutatóujján, épphogy a felét átérte és meg tudott kapaszkodni. Aztán már annyira akartam a boldogságot én is, csak legalább megérinteni, hogy megsimogattam a csicsergő kis fejét, és kértem, hadd vehessem át. Réka nem nagyon akarta hagyni, de beleegyezett, és utána megsértődött. Átvettem a madarat, végre a kezembe vehettem, amikor fehér, folyós madárkaki csöpögött le a kezemről, Réka pedig kárörvendően nevetett rajtam, hogy megérdemlem.
Aztán mindent félretéve megint szóba került, hogy mit csináljunk vele, hiszen senki sem viheti haza. Úgy döntöttünk, hogy letesszük a fa alá, és megvárjuk, míg az anyja érte jön. Így is történt, odavittem a madárkát, elengedtem a boldogságot, és a többiek is. Aztán néztük és csendben vártuk, hogy valami történjen. Hosszú percek teltek el, történés nélkül. Hirtelen azonban megütötte a fülünket egy erős csicsergős hang, felpillantottunk a fára, és ott volt az anyja. Nézte a kis fiókát, csak nézte, hogy az övé-e, aztán ő is elkezdett csicseregni, és ontották a szavakat egymás után. Mi pedig örültünk, hogy minden jóra fordult, és megnyugodtunk, hogy megmentettük a madárkát a haláltól. De az anyamadár elrepült anélkül, hogy a kis csicsergőjét magával vitte volna. Arcunkra fagyott a mosoly, ott álltunk négyen, szégyenkezve, hogy buták voltunk, csak nézni és várni kellett volna, talán megmenekült volna magától. És annak tudatában, hogy így éhen hal a madárka, hazamentünk, és az ablakból néztük, ahogy a boldogság madara gyötrődik, és reggelre valószínűleg meghal.