Egy külvárosi részen nőttem fel, ahol sok barátom volt. A házunk melletti zsákutcában játszottunk mindig, amikor csak lehetett. Legtöbbször kidobóztunk, tollasoztunk, bicikliztünk, de a röplabdát sem hagytuk ki, csak a háló felszerelése során adódott egy kis problémánk, de azt elég kreatívan megoldottuk. Volt egy villanyoszlop az egyik oldalon, a másikon pedig a kerítést használtuk. Kicsit ferde volt, de nem ez volt a lényeg. Együtt játszottunk, és ezt szerettük.
Egy kora nyári napon elérkezett, amit már nagyon vártunk: a nyári szünet, a szabadság. A levegőben friss zöld illat terjengett, elég meleg volt, de nem volt fullasztó hőség. Ilyenkor a környéken lakó barátokhoz becsengettünk, és "kikértük" őket játszani. Mindig egy valaki elkezdte, és a többiek kiszabadulhattak. Ezt nagyon élveztük, bár mindig féltünk a csengő és az ajtónyitás közötti szünetben, hogy vajon kiengedik-e, és ha nem, akkor mi lesz?
A húgommal együtt jóban voltunk egy testvérpárral a szomszédban, és leginkább négyesben játszottunk. Először megbeszéltük mindig kivel mi történt a suliban, meg otthon, esetleg mi lesz nyáron, milyen programot csináljunk magunknak. Mivel már elég nagyok voltunk, így inkább sétáltunk és beszélgettünk. Egy napon azt vettük észre, hogy igen hangos madárcsicsergés van, és kerestük honnan jöhet a hang, mert nem hagyott alább, és tudni akartuk, ki fecseg ennyire. Már a fák kizöldelltek és kivirágoztak, így nehezebb volt meglátni a madarakat, de aztán észrevettük, hogy nem is felfelé kell nézni, hanem lefelé. Leesett egy kismadár, vagy inkább kiesett a fészkéből. Ott csicsergett a földön, közel az úttesthez, és attól féltünk, hogy elüti egy autó, mert nem tud repülni. Láttuk, hogy nagyon kicsi, és hogy ne érezze magát egyedül, odamentünk hozzá, először csak néztük. Kerestük hol lehet az anyja, de nem láttuk. Viszont jött egy autó, ami minket kikerült, így megmenekült a madárka is. De egyre jobban aggódtunk, hogy meg fog halni, ha nem segítünk neki. De ha felvesszük, az anyja nem fog érte jönni, egyrészt mert fél tőlünk, másrészt pedig a szagunkat átveszi a madár, és így majd nem kell az anyjának - mondta a kisebbik tagja a testvérpárnak, Réka. Aztán Eszter megoldotta a kérdést, mikor a következő autó is elment mellettünk, és intett a fejével, hogy milyen rossz helyen állunk, és a madár is ugrált már két-három tyúklépésnyit, csak rossz irányba, befelé az úttestre. Szóval Eszter felvette - ő volt a nagyobb testvérpárnál - mi hárman pedig körbeálltuk, és elkezdtünk áradozni, hogy "Jaj, de aranyos! Ó, de cuki!" és hasonlóan, mint egy kisgyerekkel, elkezdtünk neki gügyörészni. A kismadár persze nem értette a dolgot. Lehet, hogy szegénynek halálfélelme volt. Idegen lények felemelték, akik még megközelítőleg sem hasonlítanak az anyjára, és most mi lesz vele. Mi viszont csak örvendeztünk és ugráltunk, hogy egy kismadarat megmentettünk, és ez eddigi életünk egyik legnagyobb tette, hát úsztunk a boldogságban.
Persze mindenki meg akarta fogni. Mindenki azt akarta, hogy nála legyen, és ha lehet, minél tovább. Így hamarosan veszekedés tört ki, és megbeszéltük, hogy mindenkinél egyenlő időt töltsön a madárka. Réka következett. Kis lábai ott terpeszkedtek a mutatóujján, épphogy a felét átérte és meg tudott kapaszkodni. Aztán már annyira akartam a boldogságot én is, csak legalább megérinteni, hogy megsimogattam a csicsergő kis fejét, és kértem, hadd vehessem át. Réka nem nagyon akarta hagyni, de beleegyezett, és utána megsértődött. Átvettem a madarat, végre a kezembe vehettem, amikor fehér, folyós madárkaki csöpögött le a kezemről, Réka pedig kárörvendően nevetett rajtam, hogy megérdemlem.
Aztán mindent félretéve megint szóba került, hogy mit csináljunk vele, hiszen senki sem viheti haza. Úgy döntöttünk, hogy letesszük a fa alá, és megvárjuk, míg az anyja érte jön. Így is történt, odavittem a madárkát, elengedtem a boldogságot, és a többiek is. Aztán néztük és csendben vártuk, hogy valami történjen. Hosszú percek teltek el, történés nélkül. Hirtelen azonban megütötte a fülünket egy erős csicsergős hang, felpillantottunk a fára, és ott volt az anyja. Nézte a kis fiókát, csak nézte, hogy az övé-e, aztán ő is elkezdett csicseregni, és ontották a szavakat egymás után. Mi pedig örültünk, hogy minden jóra fordult, és megnyugodtunk, hogy megmentettük a madárkát a haláltól. De az anyamadár elrepült anélkül, hogy a kis csicsergőjét magával vitte volna. Arcunkra fagyott a mosoly, ott álltunk négyen, szégyenkezve, hogy buták voltunk, csak nézni és várni kellett volna, talán megmenekült volna magától. És annak tudatában, hogy így éhen hal a madárka, hazamentünk, és az ablakból néztük, ahogy a boldogság madara gyötrődik, és reggelre valószínűleg meghal.
Egy kora nyári napon elérkezett, amit már nagyon vártunk: a nyári szünet, a szabadság. A levegőben friss zöld illat terjengett, elég meleg volt, de nem volt fullasztó hőség. Ilyenkor a környéken lakó barátokhoz becsengettünk, és "kikértük" őket játszani. Mindig egy valaki elkezdte, és a többiek kiszabadulhattak. Ezt nagyon élveztük, bár mindig féltünk a csengő és az ajtónyitás közötti szünetben, hogy vajon kiengedik-e, és ha nem, akkor mi lesz?
A húgommal együtt jóban voltunk egy testvérpárral a szomszédban, és leginkább négyesben játszottunk. Először megbeszéltük mindig kivel mi történt a suliban, meg otthon, esetleg mi lesz nyáron, milyen programot csináljunk magunknak. Mivel már elég nagyok voltunk, így inkább sétáltunk és beszélgettünk. Egy napon azt vettük észre, hogy igen hangos madárcsicsergés van, és kerestük honnan jöhet a hang, mert nem hagyott alább, és tudni akartuk, ki fecseg ennyire. Már a fák kizöldelltek és kivirágoztak, így nehezebb volt meglátni a madarakat, de aztán észrevettük, hogy nem is felfelé kell nézni, hanem lefelé. Leesett egy kismadár, vagy inkább kiesett a fészkéből. Ott csicsergett a földön, közel az úttesthez, és attól féltünk, hogy elüti egy autó, mert nem tud repülni. Láttuk, hogy nagyon kicsi, és hogy ne érezze magát egyedül, odamentünk hozzá, először csak néztük. Kerestük hol lehet az anyja, de nem láttuk. Viszont jött egy autó, ami minket kikerült, így megmenekült a madárka is. De egyre jobban aggódtunk, hogy meg fog halni, ha nem segítünk neki. De ha felvesszük, az anyja nem fog érte jönni, egyrészt mert fél tőlünk, másrészt pedig a szagunkat átveszi a madár, és így majd nem kell az anyjának - mondta a kisebbik tagja a testvérpárnak, Réka. Aztán Eszter megoldotta a kérdést, mikor a következő autó is elment mellettünk, és intett a fejével, hogy milyen rossz helyen állunk, és a madár is ugrált már két-három tyúklépésnyit, csak rossz irányba, befelé az úttestre. Szóval Eszter felvette - ő volt a nagyobb testvérpárnál - mi hárman pedig körbeálltuk, és elkezdtünk áradozni, hogy "Jaj, de aranyos! Ó, de cuki!" és hasonlóan, mint egy kisgyerekkel, elkezdtünk neki gügyörészni. A kismadár persze nem értette a dolgot. Lehet, hogy szegénynek halálfélelme volt. Idegen lények felemelték, akik még megközelítőleg sem hasonlítanak az anyjára, és most mi lesz vele. Mi viszont csak örvendeztünk és ugráltunk, hogy egy kismadarat megmentettünk, és ez eddigi életünk egyik legnagyobb tette, hát úsztunk a boldogságban.
Persze mindenki meg akarta fogni. Mindenki azt akarta, hogy nála legyen, és ha lehet, minél tovább. Így hamarosan veszekedés tört ki, és megbeszéltük, hogy mindenkinél egyenlő időt töltsön a madárka. Réka következett. Kis lábai ott terpeszkedtek a mutatóujján, épphogy a felét átérte és meg tudott kapaszkodni. Aztán már annyira akartam a boldogságot én is, csak legalább megérinteni, hogy megsimogattam a csicsergő kis fejét, és kértem, hadd vehessem át. Réka nem nagyon akarta hagyni, de beleegyezett, és utána megsértődött. Átvettem a madarat, végre a kezembe vehettem, amikor fehér, folyós madárkaki csöpögött le a kezemről, Réka pedig kárörvendően nevetett rajtam, hogy megérdemlem.
Aztán mindent félretéve megint szóba került, hogy mit csináljunk vele, hiszen senki sem viheti haza. Úgy döntöttünk, hogy letesszük a fa alá, és megvárjuk, míg az anyja érte jön. Így is történt, odavittem a madárkát, elengedtem a boldogságot, és a többiek is. Aztán néztük és csendben vártuk, hogy valami történjen. Hosszú percek teltek el, történés nélkül. Hirtelen azonban megütötte a fülünket egy erős csicsergős hang, felpillantottunk a fára, és ott volt az anyja. Nézte a kis fiókát, csak nézte, hogy az övé-e, aztán ő is elkezdett csicseregni, és ontották a szavakat egymás után. Mi pedig örültünk, hogy minden jóra fordult, és megnyugodtunk, hogy megmentettük a madárkát a haláltól. De az anyamadár elrepült anélkül, hogy a kis csicsergőjét magával vitte volna. Arcunkra fagyott a mosoly, ott álltunk négyen, szégyenkezve, hogy buták voltunk, csak nézni és várni kellett volna, talán megmenekült volna magától. És annak tudatában, hogy így éhen hal a madárka, hazamentünk, és az ablakból néztük, ahogy a boldogság madara gyötrődik, és reggelre valószínűleg meghal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése