Új év, új élet?

Mindjárt éjfél és átlépünk az új évbe. Kezdődik a himnusz is hamarosan, előkészülünk a fogadására, felállunk, csendben vagyunk, megkönnyebbülünk a számvetéstől. Lepereg az év előttem. 

Januárban bizakodtam, hogy jó lesz ez az év, tele voltam tervekkel: új állás, új élet, új környezet, új város, új ruhák, több pénz, több elismerés, több barát, több ismerős, több utazás illetve végre idén elmegyek nyaralni, és idén lesz párom is. Hát a január eltelt, de ebből semmi nem vált valóra, így gondoltam elmegyek egy asztrológushoz, biztos, ami biztos, mert idén már tényleg változást akarok, és elegem van ebből az állóvízből és toporgásból! Az asztrológus elmondta, hogy jó úton járok, és kérdezte, hogy nem akarok-e külföldre menni, mert benne van a képletemben. 

- Hát, erre én most nem gondoltam - mondtam határozatlanul. (Lehet, hogy mennem kell külföldre? - kicsit szöget ütött a fejembe, de nem éreztem, hogy ezt kellene tennem.) A gondolat tovaszállt a fejemből és mentünk is tovább a párkapcsolatra, mert az foglalkoztatott leginkább. Az asztrológus közölte, hogy még nem ismerem a férjem, de hamarosan találkozom vele. (Szuper - gondoltam, és megnyugodtam, hogy akkor mindjárt megismerem életem szerelmét.) És a munka? - kérdeztem - már nagyon szeretnék innen elköltözni, de nem külföldre, hanem csak más városba, ahol van egy kis élet. 

- Május 7-én - plusz-mínusz 1,5 hónap - lesz egy direkció, ami a munkára vonatkozik, akkor várható változás ezen a területen - közölte az asztrológus, amit én készpénznek vettem. Olyan sokára! - elkeseredtem, mert az olyan messzinek tűnt. De nem baj, megtörténik, az a lényeg! - nyugtattam magam. Addig csak várnom kell és tenni a dolgom tovább. 

Aztán jött a február, ami önéletrajzok küldéséből állt, mert szentül meg voltam róla győződve, hogy tavasszal elkezdem az új életemet, és arra fel kell készülni, hát tervezgettem tovább. Nézek albérleteket, hiszen hamarosan költözök. Elég drágák voltak, mint a ruhák is, amiket kinéztem. Nem vettem meg egyiket sem. Majd márciusban - halogattam a dolgot egy kicsit, és gyűjtögettem az új életre. A tavasz kezdete, imádom, jön a melegség, rügyeznek a fák, kirándulok sokat, bár még hűvösek az éjszakák, de a tervek nem fagytak meg, menni kell tovább. Persze mondanom sem kell, se állás, se pasi a láthatáron nem volt. Aztán jött az április, majd a várva várt május a direkcióval. Na majd most, most lesz, érzem most fog történni valami nagy dolog!!! Na hát, azon kívül, hogy ekkor kezdtem el újra írni, semmi nem történt. Se állás, se pasi.

- Hát ez nem lehet igaz!!!!! - bosszankodtam görcsösen ragaszkodva a terveimhez - nem sikerül, nem sikerül!! De hát miért??? Mit akar a sors ezzel? Járt az agyam egyfolytában, már annyira belefáradtam az agyalásba, hogy fájt tőle a fejem. Így történt, hogy nyáron elhatároztam kicsit kitisztítom az agyam, és hagyom, hogy kapjon egy kis levegőt. Elmentem szabadságra, a főnököm kiválasztott egy hetet. Mondtam, hogy nekem mindegy mikor megyek, rábízom. (Illetve a sorsra, de ezt neki nem mondtam.) Hát annyira jó volt hozzám a sors, hogy éppen akkor volt a Nők Lapja nyári tábora, amire lehetett jelentkezni. Gondoltam jó lesz egy kicsit felszabadulni, kicsit megint gyereknek lenni, meggyőztem magam, hogy nekem erre van szükségem.

Tábor: már maga a szó is varázslatos, jó hangulat, új emberek, új környezet, és semmi felelősség, kicsit kiszakadhatok az itthoni megszokott környezetemből, az itteni bajoktól eltávolodok, és kitalálom mit fogok csinálni. Felköltöztem hát Pestre egy hétre az egyik barátnőmékhez, és alkottam 5 napon keresztül! Felszabadító érzés volt, hogy az évek óta teherként cipelt szerelmi bánatomat letehettem valahova egy sötét sarokba és otthagyhattam, aztán kitáncoltam magam a modern tánc órákon: kinyíltam, mint egy virág, felszálltam, és repültem, csak repültem; de voltam színházban is egy kicsit mint törzsfőnök-feleség, és kiderült rendkívül intuitív vagyok! Ennek a képességemnek a felszínre törésétől nagyon boldog lettem, és nagyon sok erőt adott nekem a továbblépésben. 

A legfontosabb mégis a kreatív írás volt az öt nap alatt. Tízen voltunk a csoportban, és az összes korosztályból voltak lányok, nők, feleségek, anyukák, asszonyok, és hihetetlen volt az a fajta kreativitás, hit és biztatás, amit egymásnak adtunk és egymástól kaptunk. Azóta meg is alakult a mi kis írói csoportunk, ami kibővült a második kurzus résztvevőivel, így még több barát lett, és így folytatjuk a munkát, együtt. Mert amit a tábor adott, és amit mi adunk egymásnak, arra vágyik valójában minden ember, és én is ezt akartam év elején: új barátokat, új várost, új életet, elismerést - és megkaptam, akkor, ott, a táborban, 5 napra. De van, ami azóta is tart: a barátságok, a biztatások, a hitem, az alkotói tevékenységem, amiben azóta is örömömet lelem, és a szabadságban repkedek, mint szárnyait próbáló madárka. És ezek az emlékek egy életre szólnak, nem csak erre az egy évre. Ezután éreztem egy hihetetlen nagy nyugalmat, harmóniát és békét magamban. Megszabadultam a görcstől, ami bennem volt év elején a terveimmel kapcsolatban. Persze most is vannak terveim, de tanultam egy kis rugalmasságot, spontaneitást, és nyertem erőt, intuíciót és önbizalmat. Ezután pedig, amikor már nem is számítottam rá, találkoztam egy Férfivel. Első pillanattól kezdve éreztem benne a férfiasságot, az őszinteséget, a bátorságot, a kreativitást és a szerelmet. És azóta is érzem, minden csókjában, ölelésében, minden érintésében és mozdulatában, mikor kávét hoz reggel az ágyba, vagy éppen pezsgőt tölt így éjfélkor a himnusz elején: "Isten, áldd meg a magyart ...." - csendül fel a szobában, és áldd meg a kapcsolatunkat, az életünket, a családunkat, barátainkat, az álmainkat és adj nekünk erőt a megvalósításukhoz, és hogy megőrizzük a belső békénket.

Boldog új évet kívánok mindenkinek!

Nyomok

A téli szünetben azt szerettem a legjobban, hogy általában akkor már volt hó, és ki lehetett menni játszani. Ilyenkor délután anyukám sütött valami finomat, apukámat pedig rá lehetett venni, hogy addig menjünk ki szánkózni. Felöltöztünk melegen, kimentünk a garázsba, leporoltuk a szánkót, megkerestük a kockás plédet, leterítettük, hogy a fenekünk ne fázzon a kinti mínuszban, és a kapun kívül már ugráltunk is a boldogságtól, hogy a félméteres fehérségbe belevetjük magunkat. Odakint ekkor már órák óta esett a hó, és a fákat, az utcákat és a járdákat egybefüggő hótakaró borította. Csend volt és nyugalom, csak a kóbor kutyák lába alatt ropogott a hó. Ezt a csendet törtük mi meg, mikor kiáltottunk apának, hogy gyorsabban, gyorsabban! – és közben nevettünk. A házunkat már régen elhagytuk, és csak mentünk sebesen, egyre messzebb. Amikor észre vettük, hogy a szánkó nyomot hagy a hóban, mi is azt akartuk, és a kezünkkel lenyúltunk a hideg hóba. Növekedett is a nyomok száma, már több ujjnyi szaladgált belőle a két sín által képzett egyenes vonalak mellett, bár meglehetősen görbék voltak. Ropogások és surlódások hangját kiabáltuk túl: Gyorsabban, gyorsabban! – majd nevettünk megint. Apa elég jól bírta a tempót, és a lábnyomait próbáltuk eltüntetni a szánkóval összeesküvésben, már ráhajoltunk a kockás plédre, majdnem hason fekve repültünk, így mindkét oldalon ki tudtuk tenni a kezünket, és csak rajzoltunk a hóba. A hideget már nem éreztük, mert a kezünk teljesen elgémberedett, így az egész tenyerünket használtuk, mert az még nagyobb és még láthatóbb nyomot hagyott a szánkó mellett. A mosoly is az arcunkra fagyott, hang is csak véletlenül jött ki a szánkon, ha a légáramlat éppen segítségére volt, amikor apa hátranézett.

– Ti meg mit csináltok? – kérdezte értetlenül.

– Hát nyomot hagyunk. És így tudjuk mind a két kezünket használni – mondtam magyarázóan, és a kezeimmel megmutattam, hogy csináljuk. Hasaltunk egymáson, a lábunk lelógott a szánkóról, azt sem éreztük már, hogy van. Erre apa elnevette magát, de utasított minket, hogy üljünk rendesen, mert különben nem visz minket haza.  És egyébként is, ezek a nyomok holnapra már nem lesznek itt, magyarázta. Összejárkálják a kocsik, meg az emberek, meg a kóbor kutyák, de ha mégsem, akkor pedig elolvad a hó és vele együtt a nyom is. Megszólalni sem tudtunk a csalódottságtól, hát megfordultunk a szánkóval és hazafele vettük az irányt. Csend volt, csak a szánkó hangja hallatszott és apa nagy ropogó lépései. Visszafele is ugyanazon az úton mentünk, és láttam a nyomokat: - Gyorsan menjünk át a másik oldalra, mert így odavesznek a nyomok! – kiabáltam hangosan. Apa elég ideges lett, hogy magyarázata nem ért célba, de azért nagy sóhajtozva átment a jobb oldalra, és egy összekacsintás után ott is elkezdtük a húgommal gyártani a nyomokat ugyanolyan lelkesedéssel, mint odafele. Lenyúltunk a hideg hóba, és puha kezek csíkozták újra a csillogó fehér havat az esti fényben. Viháncolva értünk haza, hogy az út mindkét oldalán ott a kezünk nyoma. Büszkén szálltam le a szánkóról: ha holnapra eltűnne, majd kijövünk és megcsináljuk megint – ez a megoldás apa. – mondtam okosan, majd levettem a kockás plédet és bevittem a garázsba, hadd pihenjen holnapig, amíg újra útra kelünk nyomot hagyni a világban.  

Várakozás: ami jön, még nincs itt

Az emberek talán ezt utálják a legjobban. Várni az orvosi rendelőben, a buszmegállóban vagy a zebránál, hogy mikor lesz zöld végre, de adventkor szeretnek várni. Az más. Azért, mert tudják, hogy jó jön. Közeledik a karácsony, a szilveszter, az új év, amikor ajándékot adnak és kapnak, és reményt, hogy jövőre jobb lesz. Legalábbis ezt hiszik. Ez olyan lendületet ad nekik, hogy úgy gondolják ez olyan időszak, amikor örülhetnek. Pedig, ha tudnák!! Mindenki rohan és felszáll az első buszra, ami jön, mert nem tudnak várni, de akik tudnak, azok megkapják a következő járaton az ülőhelyet és a kényelmet, és lehet, hogy még ismerős vagy barát is lesz rajta!

Az utolsó két karácsonyt egyedül töltöttem itthon. Tavaly megfogadtam, hogy idén nem egyedül fogok ünnepelni. Nem tudtam, hogy találom meg azt a férfit, akit beengedek az otthonomba, de tudtam, hogy így lesz. Igaz tavalyelőtt is ezt gondoltam, de akkor ez nem sikerült. Most igen. Mit csináltam másképp? Hát nem szálltam fel az első buszra. De még a másodikra sem. Az egész évet várakozással töltöttem, meg a tavalyelőttit is. És még azelőtt egy párat. Éreztem, hogy megtalálom a szerelmet, de azt nem tudtam mikor és hogyan, és hogy kivel. A várakozás olyan volt, mint amikor vártam a buszt, hol felszálltam az elsőre, ahol tömegnyomor volt, és levegőt sem lehetett kapni, hol vártam nyugodtan, mert tudtam, mindjárt jön a következő és azon még talán helyem is lesz, de levegő mindenképp. A szerelemre is várni kell. Nem lehet kapni a boltokban, még a nagy bevásárlóközpontokban sem, nem lehet megfizetni, nem lehet örökbe fogadni, de nem is lehet egy bokorban sem rálelni. Cupido vagy jön és eltalál a nyilával, vagy nem. 

Egyet kértem tőle: szerelmes akarok lenni, és viszont szeretve lenni. Nem volt hosszú lista a kívánságokból sem, már nem. Csak szerettem volna szerelemben, szeretetben ünnepelni meghitten, díszesen, csillogva-villogva, boldogsággal, elégedettséggel a szívemben.

Így az adventi várakozás hosszú évek után most először kerített hatalmába, gyerekkorom óta. Emlékszem, a húgommal kutattunk az ajándékok után, vajon mit fogunk kapni. Nem bírtunk várni karácsonyig. Egyszer sikerült is megtalálni, akkor már felértük a szekrény legfelső polcát. Kár. Előre tudtuk, hogy társasjátékot kapunk, meg pár ruha is volt ott még azt hiszem. Persze akkor meg abban kezdtünk el reménykedni, hogy lesz még valami mellé. Nem volt. Így az előre kikutatott ajándéknak karácsonykor annyira már nem is tudtunk örülni. Így voltam most én is. Már november elején kezdtem lemondani arról, hogy vágyaim szerint ünnepelhetek, mert akkor már régen meg kellett volna ismernem azt a férfit, akivel az ünnepeket tölthetem. Legalábbis ezt diktálta a józan ész. A racionalitás viszont beviszi könnyen az embert abba a bizonyos sötét erdőbe, ahol elkezd keresni és mindenáron találni akar, de ott nem fog. Meg kell várni, míg Cupido megérkezik és hirtelen, villámcsapásszerűen kilövi nyilát a két szívbe, ahol kialakul a szerelem. Eljött az, amit vártam. Karácsony előtt ideért. Éppen időben. Köszönöm.