A téli szünetben azt szerettem a legjobban, hogy általában akkor már volt hó, és ki lehetett menni játszani. Ilyenkor délután anyukám sütött valami finomat, apukámat pedig rá lehetett venni, hogy addig menjünk ki szánkózni. Felöltöztünk melegen, kimentünk a garázsba, leporoltuk a szánkót, megkerestük a kockás plédet, leterítettük, hogy a fenekünk ne fázzon a kinti mínuszban, és a kapun kívül már ugráltunk is a boldogságtól, hogy a félméteres fehérségbe belevetjük magunkat. Odakint ekkor már órák óta esett a hó, és a fákat, az utcákat és a járdákat egybefüggő hótakaró borította. Csend volt és nyugalom, csak a kóbor kutyák lába alatt ropogott a hó. Ezt a csendet törtük mi meg, mikor kiáltottunk apának, hogy gyorsabban, gyorsabban! – és közben nevettünk. A házunkat már régen elhagytuk, és csak mentünk sebesen, egyre messzebb. Amikor észre vettük, hogy a szánkó nyomot hagy a hóban, mi is azt akartuk, és a kezünkkel lenyúltunk a hideg hóba. Növekedett is a nyomok száma, már több ujjnyi szaladgált belőle a két sín által képzett egyenes vonalak mellett, bár meglehetősen görbék voltak. Ropogások és surlódások hangját kiabáltuk túl: Gyorsabban, gyorsabban! – majd nevettünk megint. Apa elég jól bírta a tempót, és a lábnyomait próbáltuk eltüntetni a szánkóval összeesküvésben, már ráhajoltunk a kockás plédre, majdnem hason fekve repültünk, így mindkét oldalon ki tudtuk tenni a kezünket, és csak rajzoltunk a hóba. A hideget már nem éreztük, mert a kezünk teljesen elgémberedett, így az egész tenyerünket használtuk, mert az még nagyobb és még láthatóbb nyomot hagyott a szánkó mellett. A mosoly is az arcunkra fagyott, hang is csak véletlenül jött ki a szánkon, ha a légáramlat éppen segítségére volt, amikor apa hátranézett.
– Ti meg mit csináltok? – kérdezte értetlenül.
– Hát nyomot hagyunk. És így tudjuk mind a két kezünket használni – mondtam magyarázóan, és a kezeimmel megmutattam, hogy csináljuk. Hasaltunk egymáson, a lábunk lelógott a szánkóról, azt sem éreztük már, hogy van. Erre apa elnevette magát, de utasított minket, hogy üljünk rendesen, mert különben nem visz minket haza. És egyébként is, ezek a nyomok holnapra már nem lesznek itt, magyarázta. Összejárkálják a kocsik, meg az emberek, meg a kóbor kutyák, de ha mégsem, akkor pedig elolvad a hó és vele együtt a nyom is. Megszólalni sem tudtunk a csalódottságtól, hát megfordultunk a szánkóval és hazafele vettük az irányt. Csend volt, csak a szánkó hangja hallatszott és apa nagy ropogó lépései. Visszafele is ugyanazon az úton mentünk, és láttam a nyomokat: - Gyorsan menjünk át a másik oldalra, mert így odavesznek a nyomok! – kiabáltam hangosan. Apa elég ideges lett, hogy magyarázata nem ért célba, de azért nagy sóhajtozva átment a jobb oldalra, és egy összekacsintás után ott is elkezdtük a húgommal gyártani a nyomokat ugyanolyan lelkesedéssel, mint odafele. Lenyúltunk a hideg hóba, és puha kezek csíkozták újra a csillogó fehér havat az esti fényben. Viháncolva értünk haza, hogy az út mindkét oldalán ott a kezünk nyoma. Büszkén szálltam le a szánkóról: ha holnapra eltűnne, majd kijövünk és megcsináljuk megint – ez a megoldás apa. – mondtam okosan, majd levettem a kockás plédet és bevittem a garázsba, hadd pihenjen holnapig, amíg újra útra kelünk nyomot hagyni a világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése