2012=Világvége?

Manapság egyre intenzívebben nyilvánulnak meg az idei évre vonatkozó jóslatok. Hol a pusztító világvégét hangsúlyozzák, hol a másik végletet terjesztik, hogy egyik napról a másikra megvilágosodunk, és minden hiperszuper jó lesz, és pozitív irányba fordul minden: akik eddig eltapostak, önzőek voltak, belerúgtak még egyet a földön fekvőbe, erkölcstelen életet éltek, azok most páli-fordulatot vesznek, és önzetlen, erkölcsös, jóságos életet fognak majd élni, segítenek felkelni az elesetteknek, és áldozatkészek lesznek. Aztán lehet hallani dimenzióváltásról, pólusváltásról, a tudati szint emelkedéséről, stb. Olvastam már azt is, hogy világítani fogunk, meg azt is, hogy mindenki meghal.
Az ember folyamatosan fenyegetve érzi magát azzal, hogy vége lesz a világnak. Amióta gondolkodunk, próbáljuk megfejteni az egész világot, az életet, mi hogyan működik, és mi miért történik. És ezekre képesek vagyunk különféle elméleteket is gyártani, egyszerre akár többet is. Utána kezdetét veszi a bizonyítás, pro és kontra, és aztán az egyik nyer. Eltelnek évek, évtizedek, aztán jön egy másik elmélet, ami legyőzi az előbbit, és így tovább. Elhiszed az elsőt is, aztán később a másodikat is, utána jön a harmadik, amiben szintén van valami, és utána fogod a fejed, hogy most akkor mi van? Ha jól emlékszem mondtak már világ végét 1999-re is, méghozzá Nostradamus jóslataira hivatkozva, aztán szóltak, hogy bocs, rosszul fordítottuk, 2000-ben lesz. Aztán túléltük az ezredfordulót is. Most pedig itt van 2012. De korábban is jelentek meg világvége jóslatok. (A hatvanas években is szóltak már erről például.) 

Először is, mit nevezünk világnak? A Földet? Az univerzumot? Az én életemet? A tiédet? Az emberi életet úgy általában? Esetleg a Föld élővilágát? Emberestül-állatostól-növényestül-mindenestül az egysejtűekig? El tudod képzelni, hogy a Föld megsemmisül? És minden, de az ég egy adta világon minden elpusztul rajta? Ezt kevesen tudják elképzelni, pedig aminek kezdete van, annak vége is van. A kérdés az, hogy mikor? Lehet ezt egyáltalán előre tudni? Képesek lennénk ezt előre látni? A tudósok és környezetvédők már évek óta figyelmeztetnek a globális felmelegedés veszélyeire, a túlfogyasztásra, a rendelkezésre álló készletek folyamatos csökkenésére. És mi történik? Semmi. Vagy legalábbis húzzuk az időt, amíg lehet, a saját időnket.

Abban teljesen biztos vagyok, hogy valami változás folyamatban van, hiszen az idő és minden körülöttünk felgyorsult, egyik év jön a másik után, néha úgy érzem, hogy a sokadik életemet élem. A körülöttem élők évek óta azon gondolkodnak, hogyan lehetne jobbá tenni az életüket, környezetüket, magasabb értelemben a világot, mikor történik már végre valami jó annyi rossz után. Mindenki bízik (de legalábbis reménykedik) valami Újban, Jóban és körülbelül a Krisztus előtti időkhöz hasonlóan, várjuk a Messiást, aki megment minket. Mert nincs egy emberiség, ami felelősséget vállalna a Világ, Föld, Embertársak iránt, csak menekülni próbál saját sorsa, tettei elől. És még mindig a pénz az ÚR. Elszomorító.

Persze mondanak mindenfélét, elméletek, tudományok tűznek össze egymással. Hogy meteor csapódik-e be, napkitörések lesznek-e, esetleg megvilágosodás lesz-e nem lehet tudni, és nem tudom ki tudná ezeket a mai világban megmondani, de azt láthatjuk, hogy a katasztrófák ereje és száma évek óta nő. Csak tavaly 10 súlyos katasztrófa érte a világot, és sokan életüket vesztették, oda lettek házaik, életük, céljaik és álmaik. (http://www.ng.hu/Fold/2011/12/2011_sulyos_termeszeti_katasztrofai) És a helyzet egyre romlik: http://www.youtube.com/watch?v=KqowHWusG40

Vannak, akik úgy gondolják, hogy kívülről tör ránk a vész: napkitörésektől, pusztító meteortól kell tartanunk, mely a földi életet eltörölheti, de legalábbis a túlélésre kevés az esély. Aztán vannak azok, akik ezoterikus szempontból a felemelkedés kezdetének tekintik, bár nehéz lesz, és nem egyik napról a másikra történik majd - mondják, de bíznak abban, hogy az ember a kapitalizmus tékozló, önző, anyagias világából végre megvilágosodik, és újra a szeretet, a béke és a jóindulat jegyében fog cselekedni.

Általában a két véglet a legelterjedtebb: mindenki meghal avagy mindenki világos lesz! Persze a mai kor gondolkodásában is megvan a két véglet, az abszolút racionális, és az abszolút ezoterikus. A kettő közötti átmenet is létezik, de valahogy inkább választanak az emberek a végletek között, és akkor legalább tudnak hova menekülni. Legalábbis adott a lehetősége annak, hogy egyik-másik gondolatot teljesen el tudjanak utasítani. Mert így egyszerűbb. Aztán van, aki szerint ez az egész hülyeség, nem fog történni semmi. De igazából nem is foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Ők azok, akik talán semmiben sem hisznek, csak tengődnek, élik a szürke életüket, nem foglalkoznak ilyen kérdésekkel, hogy Föld, Emberek, Világvége stb. Nehéz kérdések. Súlyosak. És ugyanakkor nagyon Fontosak. Mert ezek a dolgok összefüggenek (amint azt látni is fogjuk), és hatással vannak egymásra.

Valahol ez a dátum hátborzongatóbb, mint a korábbiak voltak, mégpedig azért, mert több ősi kultúra is ugyanezt a dátumot jelöli meg,  és egyes tudományágak is megfogalmazták ezzel kapcsolatban álláspontjukat. Persze vannak, akik még ebből is üzletet és pénzt akarnak csinálni, az USA-ban külön erre a célra, hát nem mondom, hogy kifejlesztett, de árult portékákat lehet vásárolni; van, amihez nem kell sok pénz, (sok kicsi, sokra megy), például víztisztító tabletták, gázmaszk, stb., de vannak azért húzós árak is: szélturbinát 2000 dollárért lehet venni. (De azóta lehet, hogy felment az ára, mert a cikk még 2008-ban íródott.) Ahogy egyre közelebb érünk a dátumhoz, egyre jobban megy az üzlet, mondja a tulajdonos (Forrás:http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/200811/2012_a_retteges_eve)
Lehet, hogy azóta milliomos, vagy milliárdos az illető.

Az ember életösztöne nagyon erős. Talán a legerősebb ösztönünk. És mindent túl akarunk élni. Az evolucionistákat hallom magamban, hogy a legerősebb, legjobb génekkel rendelkező egyedek maradnak majd fenn. Azok, akik életben fognak maradni, rendelkeznek azokkal a génekkel, amik biztosítják a túlélést nekik és utódjainak. Hát meglátjuk mi lesz.

Egy dologra viszont nagyon jó a világvége-elmélet. Elgondolkodtat. Mi lenne ha tényleg vége lenne a világnak december 21-én, és tudnád hogy meg fogsz halni? Tutibiztosan! Maradt még 10 hónapod. Mi lenne az, amit megtennél addig? Hogy élnéd az életed? Kivel? Kikkel? Hol? Mit csinálnál? Mit dolgoznál? Mit ennél-innál? Kipróbálnád, amit mindig szerettél volna, de nem merted? Megnövekedne a bátorságod? Vagy éppen gyáván behúzódnál csigaházadba vagy bunkert építenél, hátha megúszod? Önzőbb lennél vagy önzetlenebb? Odaadóbb vagy fukar? Adnál vagy vennél? Költenél vagy spórolnál? Utaznál vagy bezárkóznál?  Elfogadóbb lennél? Vagy gyilkolnál? Háborúznál vagy békét kötnél? Hogy telnének a napjaid? Belegondoltál már egyáltalán abba, hogy ha egyszer bekövetkezik a "legrosszabb", (amit eddig még sosem hittél el, de most annyi jel arra mutat, hogy valami történni fog...), tényleg mit csinálnál?  Mi lenne fontos? TE mindent megteszel, hogy megmentsd a világot?  Nem úgy gondolom, mint Bruce Willis, hanem te megteszed a magad dolgát? Figyelsz az emberekre? A természetre? Óvod Földanyát? Vagy esetleg úgy gondolod, ha vége a világnak, akkor legfeljebb meghalsz és nem kell tovább szenvedned? Ez lenne a megoldás? És ha meghalsz, mi van utána? Akkor majd kezdheted elölről esetleg a következő életedben (már ha hiszel benne)? És akkor majd okosabb leszel, úgy gondolod? Vagy szebb? Vagy jobb világ lesz? És hol fogod élni a következő életed?  

Na de térjünk vissza egy kicsit a "tényekhez", bár nem is igazán tudom mit nevezhetünk ezzel kapcsolatban ténynek. Inkább jóslatok, találgatások, remények és hitvilágok csapnak össze világszerte. Ha még nem tudod mit higgy, akkor itt megtalálod azokat a nézeteket, amelyek az idei évvel kapcsolatban felmerültek, és választhatsz, hogy hozzád melyik áll a legközelebb. Igyekeztem összeválogatni a linkeket úgy, hogy viszonylag sok megközelítésből tudj választani. Nagyon szortíroztam, mert rengeteg helyen lehet most erről olvasni, egyrészt a biznisz miatt, másrészt pedig a szekták is gyűjtögetik a lelkes-lelketlen új tagokat, úgyhogy igyekeztem, hogy ne kelljen morbid dolgokat végignézni és -hallgatni. Alább nézhetőek meg a kiválasztatott anyagok az ősi kultúrák valamelyike, valamint az asztrológia szemszögéből, de a dimenzióváltásról és pólusváltásról is találsz anyagot, még alább pedig egy összefoglaló jellegű, misztikus, tudományos, sok nézőpontos összeállítást is találtam, de persze ezt a végére hagytam.

De haladjunk szépen sorjában, nézzük először a Maya-naptáras jóslatot, (mert ez a leghíresebb), melynek utolsó dátuma 2012. december 21. Ebből azt a következtetést vonták le egyesek (ez terjedt el legelőször), hogy ez az utolsó dátum azt jelenti, hogy akkor lesz vége a világnak. Az első hír, mindig jobban megmarad az emberekben, mint az utána következő, esetleg teljesen mást állító hírek, ezért is nehéz például az ártatlanságot bizonyítani, ha már egyszer elterjedt az ellenkezője. Utána jöttek is szépen sorban a különböző cáfolatok, hogy NEM lesz világvége. A dátum nem a világ végét jelöli, csak egy ciklus végét.  És az adott ciklusban lévő világnak lesz vége (nem pedig az egész világnak úgy, ahogy van), és helyébe lép egy új világ. Megváltozik a gondolkodásmód, az életvitel, a környezet és minden megváltozik az egyén körül. De nem egyik napról a másikra. Lesz egy átmeneti időszak vagy már van, ami sokszor nem egyszerű, hanem sok kitartást igénylő, nehéz, kőkemény munka. De meghozza gyümölcsét, és elérkezik a várva várt változás. Erről bővebben nem tisztem írni, mert nem vagyok se Maya-kutató, se történész, de itt egy előadó, akinek érdemes meghallgatni az előadását!

http://www.youtube.com/watch?v=LtRtNPNBGmc

Itt pedig egy írás a Maya jóslatokról: http://ayurvedika.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=292:maya-joslat&catid=95:joslatok&Itemid=143

Aztán vannak az asztrológusok, akik szintén kiemelkedő figyelmet szentelnek 2012-nek. Erről sem tisztem beszélni, mert nem vagyok asztrológus, ezért a következő linken lehet róla olvasni:

 http://www.csillagtitkok.hu/cikkek/a-tejut-olelo-karja.html

Azért ezt az írást választottam, mert az író nagy hangsúlyt fektet az egyén felelősségére. Hogy egy kis racionális vonal is legyen benne! A felelősségvállalás az egyik legfontosabb dolog, hogy olyan világban éljünk, amilyenben szeretnénk. És ma ez keveseknek megy. De ez sem egy borúlátó megközelítés.

De nézzük meg a dimenzióváltás elméletét is. Találtam egy oldalt, ahol egy 1981-ben íródott cikket közölnek a témával kapcsolatban. Érdekes, hogy már akkor megírta ezt egy újságíró. Ebben szerepel a FOTON öv, és hogy fizikai valónk is megváltozik annak hatására, hogy belépünk ebbe az övbe.
http://www.ezomisztika.hu/dimenzio
Ehhez kapcsolódóan szeretném megmutatni a másik aspektusát a dolognak, én ezt megkaptam e-mailen, de aki nem találkozott ezzel, annak itt a link: http://levyathan.gportal.hu/gindex.php?pg=14606976&nid=2467793 . Ezek szerint van egy jó hír is: lehet választani, hogy itt maradunk, vagy megyünk. De csak az fog maradni, aki magasabb szinten rezeg, vagyis akinek a teste fizikailag képes erre (ez amolyan tudattalan választás), aki nem, annak mennie kell egy másik bolygóra. De hogy hogyan? Hát az is benne van az írásban.

A pólusváltásról is sokat hallani mostanában, amit szintén összefüggésbe hoznak 2012-vel. Ilyen hatása lehet: http://www.youtube.com/watch?v=3s8EHhLkmk4&feature=player_embedded

(Ez angol, de érthető még annak is, aki nem tud jól angolul. Aki pedig egyáltalán nem tud, az csak a képeket nézze, magáért beszél.)

Összességében viszont a dimenzióváltás, pólusváltás összefüggésben van az ember tudati szintjével is. Erről fejti ki véleményét Müller Péter itt: http://belsobolcsesseg.5mp.eu/web.php?a=belsobolcsesseg&o=pDJjc4ptzx

Először a lentebb található filmen hallottam a Web Botról, amit 1997-ben hoztak létre azért, hogy tőzsdei trendeket tudjanak előre látni. Ez egy szoftver, ami az emberek által a keresőbe beírt szavak alapján jósol, az ember tudatalattiját veszi alapul, és úgy következtet a jövőre. Hát igen, ide is eljutottunk. És láss csodát, megjósolta a 2001. szeptember 11-i eseményeket, és utána a Katrina hurrikánt is (2005), mely New Orleans nagy részét elpusztította, és a város nagy része víz alá is került. Most pedig 2012-re jósol. A Web Botról itt többet is megtudhatsz, és a lentebb szereplő filmben is van róla szó. http://webbot-project.blogspot.com/ (Ez is angolul van.)

Ez egy mindent összevető, tudományos összefoglaló a napkitörésektől kezdve, a NASA-ig, a Maya-naptár, a Ji-King, Nostradamus jóslatai és a modern jós, a Web Bot is szerepelnek a következő filmben, amely ütközteti az elméleteket pro-és kontra világvége témában, de épülő bunkerekről is szó van benne, mindenképpen érdekes. Máshol nem találtam ilyet konkrétan, de ebben szó van a másnap reggelről is. A világvége utáni reggel???? Na, hát igen... itt lehet megnézni: 

http://www.youtube.com/watch?v=mE7plCHwaFk&feature=related

Nos, ha mindent elolvastál és megnéztél, amit ide kitettem, akkor több órát töltöttél el azzal, hogy megfogalmazd az álláspontodat ebben a témában. Ha sikerült, akkor gratulálok, mert én ahogy ezt írtam, kicsit elvesztem, néha nevettem, néha "meghaltam", és még mindig nem tudom, hogy mit gondoljak. Azt hiszem ezt is az idő fogja eldönteni. De hogy mi is az idő? És mit jelent? Ezt ajánlom mindenki figyelmébe. Csak hogy még jobban összezavarjam azt, amit eddig leírtam. :)
http://www.youtube.com/watch?v=N0738kdYSQw

És arról hallott már valaki, hogy a történelmünkben van egy lyuk (állítólag)? Heribert Illig alkotta meg a hiányzó idő gondolatát, aki szerint a kora középkorból hiányzik majd' 300 év. Pontosabban azt mondja, hogy meg sem történt, egyszerűen nem létezett, és ezt alá is támasztja természetesen, mint ahogy minden elméletet alátámaszt az alkotója. De azért ennyi év nem kevés. És akkor most biztos, hogy 2012 van??? Én eddig biztos voltam benne. Illigen kívül még voltak egy páran, akik szintén megkérdőjelezték bizonyos emberek, és e kor létezését. http://hu.wikipedia.org/wiki/Kital%C3%A1lt_k%C3%B6z%C3%A9pkor

De tételezzük fel, hogy annyi van, amennyit írunk: 2012. Elvégre mindenhol a világban ma eszerint élnek. És hát miután jól összeborzoltam a szálakat, most igyekszem kibontani azokat. Tehát, ami közös a sokféle elméletben:
- 2012, maga az évszám, ez mindegyikben ugyanaz. (még a december 21-e is sokban közös.)
- változás, mindegyikben szerepel egyfajta változás, a minősége különbözik csak, az egyik jó irányba terel, a másik pusztulásba, de a változás maga szinte biztos. (Ez egy folyamat, ami már lehet, hogy évek óta zajlik a világban, de hogy konkrét fordulópont lenne-e az kétséges.)
- váltás. Dimenzió-, pólusváltás és tudati szint emelkedés, korszakváltás, ezek a fogalmak tartoznak ide. Az, hogy ez mikor és hogyan következik be, hirtelen avagy fokozatosan, megoszlanak a vélemények, de a váltás az történik, vagy történni fog.
- Föld. Amit érint ez a változás, az a Föld maga. A rajta élőkre szintén hatással lesz, mint ahogy mindig is hatással volt. De ahhoz, hogy ezt ne csak mondogassuk ahhoz, tenni is kell valamit! Ahhoz nem a pénzt kellene az első helyre helyezni, hanem valódi értékeket követni, valóban óvni a környezetet, bármilyen drága is, vagy nem. Ez a mi világunk, itt élünk, hát Szeressük!

Amit én gondolok az az, hogy változó időket élünk. Az embereknek elege van sok mindenből, nem találják a helyüket, az életüket, elveszettnek érzik magukat, tanácstalannak, és kétségek között élnek. És azt hiszem, hogy a legutóbbi a legszörnyűbb. A kétség. Nem tudjuk, hogy kinek higgyünk, mit higgyünk. Alig van olyan ember a közelünkben, akinél érezzük a bizalmat, a jóságot, jóindulatot, a szeretetet. Teljesen elfordultunk az istenitől, a magasabb rendű erőtől, (ki minek szereti hívni, vagy miben hisz, én értem ezalatt Istent, a Sorsot, az Univerzumot stb.), és azt érezzük, hogy ez az elanyagiasodott világ nem ad számunkra semmit. Lehet, hogy sokat tanultunk belőle, kényelmesen éltünk-élünk, de valami akkor is hiányzik. Az igazi kapcsolatok: emberrel, Istennel, férfival, nővel, a családdal, a természettel, az éggel, földdel, vízzel, az állatokkal,  a különféle kultúrákkal. És amit hiányolok azok az igazi érzések, amelyeket inkább elrejtünk, mint kiadnánk magunkból. Valahogy elfelejtettünk szeretni, bízni, csak úgy adni viszonzásvárás nélkül. Adni magunkból, az érzéseinkből, az életünkből. Teljesen elidegenedtünk egymástól, alig tudunk valamit a másikról, mert keressük a tárgyakban, a pénzben azt, ami hiányzik. És akkor nem elég, hogy válság van,  anyagilag-érzelmileg sokan  padlón vannak, mások külföldön keresnek valamiféle boldogulást, szétszakadnak családok, kapcsolatok, még jön a "világvége" is, vagy legalábbis 2012, amiről nem tudni semmit. Vagy legalábbis olyan sok az információ,  nézőpont, megközelítés, hogy nem tudjuk mi az igazság. Lehet, hogy ránk kényszerítik a változást, mert magunktól nem sikerült? Az, hogy ez milyen formában érkezik, más kérdés. Elég lényeges is ugyanakkor, mert nem mindegy, hogy hogyan történik. De illő lenne már odafigyelni a jelekre. Túlságosan elkényelmesedtünk, pazaroltunk, nem figyeltünk egymásra, a Földre, a világunkra. Ez nem mehet sokáig így. Lehet, hogy erre van tényleg szükség. Valami veszélyre, csapásra, hogy ha a kis jelekre nem voltunk képesek figyelni, akkor majd jönnek a nagyobb jelek! Változásra szükség van, és ha egymás felé fordulnánk, tényleg megváltozna a világ. De ez nem megy egyik napról a másikra, én úgy gondolom, hogy egy folyamat részesei vagyunk, és jó lenne, ha mindenki empátiát, toleranciát és szeretetet tanúsítana embertársai iránt. A 2012. december 21-i nap még messze van. 10 hónap van még addig pontosan. Az idő alatt sok víz lefolyik még a Dunán. És azt hiszem rajtunk, embereken múlik minden. Az életvitelünkön, a gondolkodásmódunkon, a viselkedésünkön és legfőképpen a hitünkön.
Figyelni kell, mi történik a világban, az országban, a közvetlen környezetünkben, és ahogy közeledünk a dátumhoz, minden kitisztul majd.
Én azt gondolom, hogy mindenkinek kell hinnie valamiben, mindegy melyik nézőpontot választod, a lényeg, hogy higgy valamiben, mert attól rosszabb nincs, ha hitetlen vagy. Sebezhetővé, manipulálhatóvá válhatsz. Ha nem tetszik egyik elmélet sem, gyárts magadnak egyet! 

Leckék az élettől 2: A sors - az időzítés nagymestere

Három évvel ezelőtt ismerkedtünk meg Zsuzsával, ő volt az összekötő kapocs kettőnk között. Ő segített nekem talpra állni, mikor padlón voltam anyagi és lelki szempontból is. Amikor összecsaptak a hullámok a fejem fölött, és ott fuldokoltam a víz alatt, ő volt az, aki megtanított úszni. Megértettem, hogy mi miért történik az életemben, hogy milyen jelekre kell figyelnem, és azt is, hogy mindig vannak jelek. És hogy valaki mindig vigyáz rám odafentről. Meg azért idelent is: a barátaim és a családom. És ha még egyedül is vagyok, annak is megvan a célja: megismerkedek magammal, meglátom a dolgok értelmét, rájövök életem történéseiben az összefüggésekre, hisz ennek az állapotnak ez a célja. 

A történet ott kezdődik, hogy Zsuzsának egy nagyon jó barátja igazgató lett 2009-ben, és van is róla pár anyag a tévében, és mivel én ott dolgozom megkért, hogy írjam már ki neki DVD-re, mert azt akarja odaadni szülinapjára. Igent mondtam, hisz ő is segített nekem, gondoltam viszonzom, ez a legkevesebb, hiszen ez nem kerül nagy erőfeszítésembe. Ráeszméltem, hogy én őt már láttam is, mert volt bent nálunk egy stúdiófelvételen. Elég emlékezetes maradt, mert egy kígyóval érkezett, hogy jobban felhívja a figyelmet az ÉjszakáZoo című rendezvényre. Nem is maradt el a siker, már a felvétel előtt a folyosón összegyűltek a kollégák, köztük én is, és figyeltük a kígyót, ami bár nem volt mérges, mindenki félt tőle. Csak néhány férfi kollégám bizonygatta bátorságát, és fogták meg, mi nők pedig inkább hátrébb vonultunk, és csak a távolból figyeltük kecses, finom mozgását, és fürkésző nyelvét. A felvételből is inkább csak a kígyó emléke maradt meg bennem. A pasiról leginkább az, hogy láthatóan izgzult, mert nem sok ilyenben volt része eddig. A stúdió után el is ment, nem beszéltünk. A DVD-t odaadta neki Zsuzsa, és meg is köszönte, mert nagyon örült neki. Én pedig annak, hogy segíthettem.

Két évvel később Zsuzsa említette, hogy nem lenne-e kedvem egy rádióműsorhoz, mert neki egy nagyon jó barátja kitalált egy jó műsort, viszont nincs vitapartnere. Szerinte mi jó páros lennénk együtt, ezért gondolta, hogy megadná neki a számomat, és majd megbeszéljük, mit látunk benne. Igent mondtam erre a kérésre is, kíváncsi voltam. Jött is másnap a telefon, hogy találkozzunk, és beszéljünk a műsorról. Pár nap múlva pedig megtörtént a találka, és én délutánra olyan szerelmes lettem, hogy nem is tudtam hirtelen hova tenni, mert már régóta nem éreztem ilyet. Aztán azon járt az eszem, vajon őbenne is elindult valami? És most mit csináljak? Felhívjam? Vagy küldjek e-mailt? Vagy inkább várjak? De míg ezek a gondolatok szaladgáltak oda-vissza a fejemben, addig ő a tettek mezejére lépett, és küldött sms-t is, meg e-mailt is. Ezek után jöttek a "csaták" szépen sorban: sms- és e-mail-háború, aztán telefon. Éreztem, hogy ő is hasonlóan érez, meg sem kellett kérdeznem. A következő találkát így előrébb hoztuk, már másnap találkoztunk, és azóta egy pár vagyunk. A műsor azóta is csak készülőfélben van (fejben), de a magánéletünk mind a kettőnknek rendeződött. Szeretjük egymást, de hamarabb nem találkozhattunk, pedig lett volna rá esély az elmúlt három évben. Most volt itt az ideje, hiszen vele is, és velem is sok olyan dolog történt, amit meg kellett még élnünk a találkozásig: el kellett engednünk valakit, meg kellett erősödnünk, önbizalmat kellett gyűjtenünk, és meg kellett nyitni a szívünket a szerelem felé.

Amikor megkérdeztem, hogy mit kért, ugyanazt mondta, mint én: szerelmes akarok lenni, és viszont szeretve lenni. Utóbbi is fontos, hiszen a viszonzatlan szerelmnél nincs gyötrőbb, fájdalmasabb érzés. Mind a ketten ugyanarra vágytunk és vágyunk a mai napig, így találkozhattunk jókor, jó helyen, és haladunk együtt egy irányba.    

Ő

Nagyon békés amikor alszik. Mozdulatlanul fekszik, kezei két oldalt a feje mellett pihennek, mint aki megadta magát az álomtündéreknek. Nem tudom ilyenkor hol járhat, lehet, hogy utazik az Életében valahol, valamelyik korszakában. Csak a lélegzetvételeit lehet hallani a szobában, olyan csend van.

Viszont mikor felkel, az egész ház tudja, mely sírásától hangos, mígnem valaki odaáll a feje fölé, akire rámosolyog, és hízelgően kérleli, hogy vegye fel. Bárkit le tud venni a lábáról pillanatok alatt. Elég egy mosoly, egy kis kalimpálás kézzel lábbal, és kész, elolvadok tőle. Aztán két kéz felé nyúl és kikerül ágyából, pici teste hozzám simul, érzem minden rezdülését, a különlegesen tiszta illatát. 

Aztán kezeivel felfedezőútra indul, és tapogatózni kezd, mely átvált erős, karmoló mozdulatokba, közben szemeivel fürkészi a tekintetem, hogy mit szólok én mindehhez. Így kommunikálunk: nonverbálisan, de ha verbális, az még nem egészen magyar. Még az én részemről sem mindig. A felfedező ismerkedés közben lábai egyfolytában járnak, pedig még menni sem tud, igazából még azt nem tudja, hogy alsó végtagjai mire valók. Szóval se járni nem tud, se beszélni, de mindent ért, amit mondok neki. Pár perc elteltével már érzem, hogy súlya szépen gyarapodott az elmúlt látogatásom óta, hát lefekszünk az ágyra és hagyom, hogy folytassa útját a világ megismerésében. Először szemeivel kutat a plafonon, mint valami radar, a beépített spotlámpák sorát egyenként végignézi, aztán fogalmam sincs milyen következtetéseket von le. Szemeink találkoznak, rám mosolyog, és örül, hogy van mellette valaki, így kezeivel arcomhoz nyúl, és folytatjuk az ismerkedést. Ráeszmélek, hogy valamit elfelejtettem, mikor kezeivel belekapaszkodik a nagy karika fülbevalómba, majd mikor közlöm vele, hogy ez nekem nem olyan jó, bepróbálkozik valami mással. Egyik kezével az államat karmolja, a másikkal a számban kutat. Ez olyan érdekes számára, hogy tágra nyílnak a szemei, közben a fogaimat kapirgálja, és próbálja kitalálni azok mik lehetnek, és mire valók? Neki még egy foga sincs, hát igen, egy újabb hiányosság. Ráadásul még enni sem tud egyedül. Hozom az egyik nélkülözhetetlen tárgyat az életéből: a cumisüveget, benne a finom tejcsi. Ez a kedvenc étele, és ezzel most sokat el is árultam róla. Megetetem, kezével fogja az én kezemet, engem melegség tölt el, ő pedig jóllakik, igazi szimbiózis. Néha igen mohó, és folyamatosan csak eszik, és követeli a tejet. Evés közben pedig vigyorog, és különféle hangokat képez, néha azt hiszem mindjárt megfullad, úgy hörög, meg cuppog, és kacarászik is közben, de félre még nem nyelt sosem. Nyöszörögni is tud azért, ha valami nem tetszik neki, és ehhez még az összes végtagját is felhasználja, hogy erősítse mondandóját. Ilyenkor olyan, mint egy elemes nyuszi, ami sosem merül le, és addig-addig csinálja, míg meg nem értem mit akar, és el nem éri, hogy az legyen, amit ő akar. 

Aztán ha jóllakott, fel kell venni, és jön a büfiztetés, odamegyünk az ablakhoz, és ringatózunk. Ilyenkor ugyanaz a nyugalom árasztja el, mint amikor alszik, csak nyitva van a szeme: elégedett. Most éppen a függöny érdekli, a spotlámpákon már túl van. Elmagyarázom neki, hogy a sima függöny beengedi a fényt, és világos van a szobában, lehet látni a napfényt. A másik pedig a sötétítő, amely elzárja a fényt, és sötét lesz a szobában. Kezeivel megérinti a függönyt, és most azzal ismerkedik. Rám se néz, csak a bordó, mintás függöny érdekli és köti le figyelmét, úgyhogy még büfi sem volt. Némán nézi a függönyt és simogatja, én meg őt figyelem és megállapítom milyen okos, érdeklődő és kíváncsi. Aztán az idillt megtöri egy büfike. Sikerült a cél, kiringattuk a büfit, így már sokkal jobban érzi magát. 

Ez az első alkalom, hogy együtt vagyunk kettesben, láthatóan jól esik neki, sosem volt még ilyen nyugodt az ölemben. Jó lenne, ha eszembe jutna egy mondóka vagy vers, esetleg egy dal, de semmire sem emlékszem. Nem is nagyon hiányolja, de persze még azt sem tudja, hogy ilyenek vannak a mi világunkban. 

Aztán fejét a vállamra hajtja, valószínűleg álmos már. Hagyom, hogy elterüljön a karomban, és látom, hogy egyre csak nézelődik a szobában. Megint keresem mit nézhet ennyire, már az én szemem is radar lett egy pár óra alatt, de az enyém nem talál semmit. Az én radarom már másképp működik: nem érdekes már egy ágy, egy repedés a falon, vagy egy egyszerű párna. Aztán rám néz, hogy nézem-e, én rámosolygok, ő elnéz és kutat tovább, de már igen szűken néz, biztos mindjárt elalszik. Lehunyja szemét, én azt gondolom elaludt, ő kipattintja szemeit, és rám szegezi tekintetét, aztán megint félig lecsukja szemét, de pupillájával a szeme sarkából engem figyel. Felemelem a fejem, és máshova nézek, hogy ne zavarjam, és csak ringatózunk, mint kikötött csónak a tóparton. Aztán már nem nyitja ki szemét, csak a cumi járdogál néha a szájában. Átviszem a saját szobájába, lefektetem a kiságyba, óvatosan, nehogy felébredjen, és betakarom. Így megint békésen mozdulatlanul fekszik: a keresztfiam.    

Leckék az élettől: Az egyensúly felismerése: adok-kapok

Főiskolás voltam mikor hazafelé tartottam egy nehéz hét után. Ilyenkor mindig tömeg van a buszpályaudvaron, ráadásul egy közeli kisváros lakosai mindig a mi buszunkra szállnak fel, és nem arra, amelyik nekik van kitalálva, mert a miénk sokkal kényelmesebb, és modernebb. Azon pedig presztízskérdés utazni. Szerencsére még időben fel tudtam szállni a buszra, és volt helyem is, így nem kellett a másfél órás utat végig állnom. Viszont a fáradtság olyan erős volt bennem, hogy hamar elaludtam. A buszra egyre többen szálltak fel a későbbi megállókban, és voltak, akiknek állniuk kellett, köztük egy terhes nőnek is, aki ráadásul még rosszul is lett a melegtől, ekkor ébredtem fel, és mivel a kismama hozzám közel állt, belém nyilallt a lelkiismeret-furdalás. Úgy éreztem nem lett volna szabad aludnom, és át kellett volna adnom a helyem, még akkor is ha én a belső ülésen voltam, és mások is megtehették volna, akik nem aludtak, de valamiért ilyen rossz érzés lett úrrá rajtam. Aztán valaki felkínálta helyét a nőnek, aki le is ült, és így utaztunk haza Miskolcra. Az egész történés pár másodperc alatt zajlott, de én egész úton azon gondolkodtam, hogy tehetném jóvá, amit elmulasztottam?

Mikor megérkeztünk, leszálltam és alig értem át a zebrán, megállított egy középkorú nő:

- Ne haragudjon már, nem szoktam ilyet csinálni, de elköltöttem a pénzem, és nem maradt buszjegyre valóm. Nem tudna adni nekem annyit, hogy vegyek egy buszjegyet? Felírom a címét, és visszaküldöm postán.

Egyből megörültem, hogy ilyen gyorsan törleszthetem az "adósságom", és hogy ezt a nőt a jó Isten sodorta az utamba. Két darab ötszázas volt nálam, a buszjegy alig volt több 200 Ft-nál még akkor, de odaadtam neki az egyik ötszázast, és mondtam, hogy nem kell visszafizetnie. A nő láthatóan nagyon megörült, hogy egy ismeretlen ilyen szívességet tesz neki. Nagy szó volt már ez akkor is. Én pedig megnyugodtam, hogy jóvátettem (az általam vélt) mulasztást.

Azóta figyelek az egyensúlyra, a harmóniára az életemben. Figyelem, hogy az arány megfelelő legyen az adok-kapok között. Ezért is hallgatok mindig a szívemre, az intuíciómra, mert mindig megmondja, hogy mit kell tennem. Nem szavakkal, az túl könnyű lenne. Érzéseket kelt bennem, és ezek az érzések irányítanak, melyek által még tanulhatok, tapasztalhatok az életből. Van úgy, hogy az érzés, amit kivált bennem egy olyan sorozatot indít el, melyben van fájdalom is, nem csak öröm. Viszont az élet megtapasztalásának része, és igazán akkor tudjuk megérteni a másik embert, ha volt már részünk hasonló helyzetben.

Történt egyszer, hogy megismerkedtem egy pasival, akiben én nem láttam a férfit, nagyon jó barátnak gondoltam, de semmi többet nem tudtam vele elképzelni. Nem is biztattam éppen ezért. De ez a pasi oda volt értem, csak nem nagyon merte elmondani ezt nekem, és sok minden rosszul esett neki. Ha egy bulin más pasikkal beszélgettem, ha mással táncoltam (mikor ő fel sem kért), stb. Én pedig észre sem vettem, hogy fájdalmat okozok neki.

Igazán nem tudtam, hogy ebből a visszautasításból "bajom" lehet, mert úgy gondoltam, hogy a szívem jól súg, és nem hiába nem érzek iránta semmit. Aztán jött Ő, akiben láttam a Férfit. Megláttam, és teljesen elgyengültem tőle. Egyből elvarázsolt, de nem mert lépni kettőnk kapcsolata felé. Tőle kaptam vissza azt a fájdalmat, amit én okoztam az előző pasinak. Olyan szívmarcangoló érzést soha előtte nem éreztem, mint akkor. Nem hívott fel, nem köszöntött fel születésnapomra, nem állt ki mellettem, mikor szükségem lett volna rá. Még az elején azt gondoltam, hogy biztos nem az adok-kapok ügyről van szó, hanem valami másról, mert én nem bántottam meg azt a pasit annyira, mint engem ez a férfi. De aztán bevallottam magamnak, hogy ez nem igaz. Igenis ekkora fájdalmat okoztam neki, igaz akaratlanul, de ez nem lényeges tényező. A fájdalomokozás, fájdalomokozás. A saját bőrünkön tapasztalt dolgok jobban hatnak, ezért érezzük nagyobbnak a fájdalmat, ezért felejtünk nehezen. Más története könnyen elszáll a fejünkből, a könnyei is felszáradnak hamar, a te saját sebeid pedig ott tátonganak a szívedben, míg be nem gyógyulnak. És ezek addig történnek veled, amíg meg nem tanulod, hogy a tetteidnek következményei vannak, és vállalni kell érte a felelősséget. A szív hangja pedig jól súg, mert a saját érdekedben meg kell tanulnod valamit, ami lehet, hogy néha fájdalmas, de utána hatalmas kinccsé válik. Nem akart bántani, csak tanított. Megmutatta, hogy az elmúlt években nem figyeltem magamra eléggé, a saját igényeimet háttérbe szorítottam, légvárakat építettem, túlságosan ragaszkodtam elképzeléseimhez, terveimhez és a céljaimhoz. Történhet másképp, történhet jobb, mint amit elképzeltem. És neki is tanulnia kellett. Tőlem tanulta meg, hogy elfogadja a másikat, hogy ne legyen önző, ne csak saját magára gondoljon, és hogy a tetteiért vállaljon felelősséget.

Az első férfi egyébként azóta boldog házasságban él, az egyik barátnőmet vette feleségül, a másik férfinek is van barátnője, és én is ráleltem a páromra. De mindannyian tanultunk valamit egymástól. Adtunk a másiknak valamit, amiből megtanulhatott érzéseket. Megtapasztalhattuk, hogy az apró (vagy apróságnak tűnő) tetteknek is mekkora hatásuk van a másik életére.