Ő

Nagyon békés amikor alszik. Mozdulatlanul fekszik, kezei két oldalt a feje mellett pihennek, mint aki megadta magát az álomtündéreknek. Nem tudom ilyenkor hol járhat, lehet, hogy utazik az Életében valahol, valamelyik korszakában. Csak a lélegzetvételeit lehet hallani a szobában, olyan csend van.

Viszont mikor felkel, az egész ház tudja, mely sírásától hangos, mígnem valaki odaáll a feje fölé, akire rámosolyog, és hízelgően kérleli, hogy vegye fel. Bárkit le tud venni a lábáról pillanatok alatt. Elég egy mosoly, egy kis kalimpálás kézzel lábbal, és kész, elolvadok tőle. Aztán két kéz felé nyúl és kikerül ágyából, pici teste hozzám simul, érzem minden rezdülését, a különlegesen tiszta illatát. 

Aztán kezeivel felfedezőútra indul, és tapogatózni kezd, mely átvált erős, karmoló mozdulatokba, közben szemeivel fürkészi a tekintetem, hogy mit szólok én mindehhez. Így kommunikálunk: nonverbálisan, de ha verbális, az még nem egészen magyar. Még az én részemről sem mindig. A felfedező ismerkedés közben lábai egyfolytában járnak, pedig még menni sem tud, igazából még azt nem tudja, hogy alsó végtagjai mire valók. Szóval se járni nem tud, se beszélni, de mindent ért, amit mondok neki. Pár perc elteltével már érzem, hogy súlya szépen gyarapodott az elmúlt látogatásom óta, hát lefekszünk az ágyra és hagyom, hogy folytassa útját a világ megismerésében. Először szemeivel kutat a plafonon, mint valami radar, a beépített spotlámpák sorát egyenként végignézi, aztán fogalmam sincs milyen következtetéseket von le. Szemeink találkoznak, rám mosolyog, és örül, hogy van mellette valaki, így kezeivel arcomhoz nyúl, és folytatjuk az ismerkedést. Ráeszmélek, hogy valamit elfelejtettem, mikor kezeivel belekapaszkodik a nagy karika fülbevalómba, majd mikor közlöm vele, hogy ez nekem nem olyan jó, bepróbálkozik valami mással. Egyik kezével az államat karmolja, a másikkal a számban kutat. Ez olyan érdekes számára, hogy tágra nyílnak a szemei, közben a fogaimat kapirgálja, és próbálja kitalálni azok mik lehetnek, és mire valók? Neki még egy foga sincs, hát igen, egy újabb hiányosság. Ráadásul még enni sem tud egyedül. Hozom az egyik nélkülözhetetlen tárgyat az életéből: a cumisüveget, benne a finom tejcsi. Ez a kedvenc étele, és ezzel most sokat el is árultam róla. Megetetem, kezével fogja az én kezemet, engem melegség tölt el, ő pedig jóllakik, igazi szimbiózis. Néha igen mohó, és folyamatosan csak eszik, és követeli a tejet. Evés közben pedig vigyorog, és különféle hangokat képez, néha azt hiszem mindjárt megfullad, úgy hörög, meg cuppog, és kacarászik is közben, de félre még nem nyelt sosem. Nyöszörögni is tud azért, ha valami nem tetszik neki, és ehhez még az összes végtagját is felhasználja, hogy erősítse mondandóját. Ilyenkor olyan, mint egy elemes nyuszi, ami sosem merül le, és addig-addig csinálja, míg meg nem értem mit akar, és el nem éri, hogy az legyen, amit ő akar. 

Aztán ha jóllakott, fel kell venni, és jön a büfiztetés, odamegyünk az ablakhoz, és ringatózunk. Ilyenkor ugyanaz a nyugalom árasztja el, mint amikor alszik, csak nyitva van a szeme: elégedett. Most éppen a függöny érdekli, a spotlámpákon már túl van. Elmagyarázom neki, hogy a sima függöny beengedi a fényt, és világos van a szobában, lehet látni a napfényt. A másik pedig a sötétítő, amely elzárja a fényt, és sötét lesz a szobában. Kezeivel megérinti a függönyt, és most azzal ismerkedik. Rám se néz, csak a bordó, mintás függöny érdekli és köti le figyelmét, úgyhogy még büfi sem volt. Némán nézi a függönyt és simogatja, én meg őt figyelem és megállapítom milyen okos, érdeklődő és kíváncsi. Aztán az idillt megtöri egy büfike. Sikerült a cél, kiringattuk a büfit, így már sokkal jobban érzi magát. 

Ez az első alkalom, hogy együtt vagyunk kettesben, láthatóan jól esik neki, sosem volt még ilyen nyugodt az ölemben. Jó lenne, ha eszembe jutna egy mondóka vagy vers, esetleg egy dal, de semmire sem emlékszem. Nem is nagyon hiányolja, de persze még azt sem tudja, hogy ilyenek vannak a mi világunkban. 

Aztán fejét a vállamra hajtja, valószínűleg álmos már. Hagyom, hogy elterüljön a karomban, és látom, hogy egyre csak nézelődik a szobában. Megint keresem mit nézhet ennyire, már az én szemem is radar lett egy pár óra alatt, de az enyém nem talál semmit. Az én radarom már másképp működik: nem érdekes már egy ágy, egy repedés a falon, vagy egy egyszerű párna. Aztán rám néz, hogy nézem-e, én rámosolygok, ő elnéz és kutat tovább, de már igen szűken néz, biztos mindjárt elalszik. Lehunyja szemét, én azt gondolom elaludt, ő kipattintja szemeit, és rám szegezi tekintetét, aztán megint félig lecsukja szemét, de pupillájával a szeme sarkából engem figyel. Felemelem a fejem, és máshova nézek, hogy ne zavarjam, és csak ringatózunk, mint kikötött csónak a tóparton. Aztán már nem nyitja ki szemét, csak a cumi járdogál néha a szájában. Átviszem a saját szobájába, lefektetem a kiságyba, óvatosan, nehogy felébredjen, és betakarom. Így megint békésen mozdulatlanul fekszik: a keresztfiam.