Főiskolás voltam mikor hazafelé tartottam egy nehéz hét után. Ilyenkor mindig tömeg van a buszpályaudvaron, ráadásul egy közeli kisváros lakosai mindig a mi buszunkra szállnak fel, és nem arra, amelyik nekik van kitalálva, mert a miénk sokkal kényelmesebb, és modernebb. Azon pedig presztízskérdés utazni. Szerencsére még időben fel tudtam szállni a buszra, és volt helyem is, így nem kellett a másfél órás utat végig állnom. Viszont a fáradtság olyan erős volt bennem, hogy hamar elaludtam. A buszra egyre többen szálltak fel a későbbi megállókban, és voltak, akiknek állniuk kellett, köztük egy terhes nőnek is, aki ráadásul még rosszul is lett a melegtől, ekkor ébredtem fel, és mivel a kismama hozzám közel állt, belém nyilallt a lelkiismeret-furdalás. Úgy éreztem nem lett volna szabad aludnom, és át kellett volna adnom a helyem, még akkor is ha én a belső ülésen voltam, és mások is megtehették volna, akik nem aludtak, de valamiért ilyen rossz érzés lett úrrá rajtam. Aztán valaki felkínálta helyét a nőnek, aki le is ült, és így utaztunk haza Miskolcra. Az egész történés pár másodperc alatt zajlott, de én egész úton azon gondolkodtam, hogy tehetném jóvá, amit elmulasztottam?
Mikor megérkeztünk, leszálltam és alig értem át a zebrán, megállított egy középkorú nő:
- Ne haragudjon már, nem szoktam ilyet csinálni, de elköltöttem a pénzem, és nem maradt buszjegyre valóm. Nem tudna adni nekem annyit, hogy vegyek egy buszjegyet? Felírom a címét, és visszaküldöm postán.
Egyből megörültem, hogy ilyen gyorsan törleszthetem az "adósságom", és hogy ezt a nőt a jó Isten sodorta az utamba. Két darab ötszázas volt nálam, a buszjegy alig volt több 200 Ft-nál még akkor, de odaadtam neki az egyik ötszázast, és mondtam, hogy nem kell visszafizetnie. A nő láthatóan nagyon megörült, hogy egy ismeretlen ilyen szívességet tesz neki. Nagy szó volt már ez akkor is. Én pedig megnyugodtam, hogy jóvátettem (az általam vélt) mulasztást.
Azóta figyelek az egyensúlyra, a harmóniára az életemben. Figyelem, hogy az arány megfelelő legyen az adok-kapok között. Ezért is hallgatok mindig a szívemre, az intuíciómra, mert mindig megmondja, hogy mit kell tennem. Nem szavakkal, az túl könnyű lenne. Érzéseket kelt bennem, és ezek az érzések irányítanak, melyek által még tanulhatok, tapasztalhatok az életből. Van úgy, hogy az érzés, amit kivált bennem egy olyan sorozatot indít el, melyben van fájdalom is, nem csak öröm. Viszont az élet megtapasztalásának része, és igazán akkor tudjuk megérteni a másik embert, ha volt már részünk hasonló helyzetben.
Történt egyszer, hogy megismerkedtem egy pasival, akiben én nem láttam a férfit, nagyon jó barátnak gondoltam, de semmi többet nem tudtam vele elképzelni. Nem is biztattam éppen ezért. De ez a pasi oda volt értem, csak nem nagyon merte elmondani ezt nekem, és sok minden rosszul esett neki. Ha egy bulin más pasikkal beszélgettem, ha mással táncoltam (mikor ő fel sem kért), stb. Én pedig észre sem vettem, hogy fájdalmat okozok neki.
Igazán nem tudtam, hogy ebből a visszautasításból "bajom" lehet, mert úgy gondoltam, hogy a szívem jól súg, és nem hiába nem érzek iránta semmit. Aztán jött Ő, akiben láttam a Férfit. Megláttam, és teljesen elgyengültem tőle. Egyből elvarázsolt, de nem mert lépni kettőnk kapcsolata felé. Tőle kaptam vissza azt a fájdalmat, amit én okoztam az előző pasinak. Olyan szívmarcangoló érzést soha előtte nem éreztem, mint akkor. Nem hívott fel, nem köszöntött fel születésnapomra, nem állt ki mellettem, mikor szükségem lett volna rá. Még az elején azt gondoltam, hogy biztos nem az adok-kapok ügyről van szó, hanem valami másról, mert én nem bántottam meg azt a pasit annyira, mint engem ez a férfi. De aztán bevallottam magamnak, hogy ez nem igaz. Igenis ekkora fájdalmat okoztam neki, igaz akaratlanul, de ez nem lényeges tényező. A fájdalomokozás, fájdalomokozás. A saját bőrünkön tapasztalt dolgok jobban hatnak, ezért érezzük nagyobbnak a fájdalmat, ezért felejtünk nehezen. Más története könnyen elszáll a fejünkből, a könnyei is felszáradnak hamar, a te saját sebeid pedig ott tátonganak a szívedben, míg be nem gyógyulnak. És ezek addig történnek veled, amíg meg nem tanulod, hogy a tetteidnek következményei vannak, és vállalni kell érte a felelősséget. A szív hangja pedig jól súg, mert a saját érdekedben meg kell tanulnod valamit, ami lehet, hogy néha fájdalmas, de utána hatalmas kinccsé válik. Nem akart bántani, csak tanított. Megmutatta, hogy az elmúlt években nem figyeltem magamra eléggé, a saját igényeimet háttérbe szorítottam, légvárakat építettem, túlságosan ragaszkodtam elképzeléseimhez, terveimhez és a céljaimhoz. Történhet másképp, történhet jobb, mint amit elképzeltem. És neki is tanulnia kellett. Tőlem tanulta meg, hogy elfogadja a másikat, hogy ne legyen önző, ne csak saját magára gondoljon, és hogy a tetteiért vállaljon felelősséget.
Az első férfi egyébként azóta boldog házasságban él, az egyik barátnőmet vette feleségül, a másik férfinek is van barátnője, és én is ráleltem a páromra. De mindannyian tanultunk valamit egymástól. Adtunk a másiknak valamit, amiből megtanulhatott érzéseket. Megtapasztalhattuk, hogy az apró (vagy apróságnak tűnő) tetteknek is mekkora hatásuk van a másik életére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése