7 és fél éves lenne. Már túl lennénk a járás megtanulásán, tudna pohárból inni, természetesen tudna egyedül pisilni, és a cipőfűzőjét is be tudná kötni. Valószínűleg késett volna egy évet, és még csak elsős lenne. Most tanulná a számokat és a betűket, az összeadást és a kivonást gyakorolnánk délutánonként, és a pirosnál álló kocsiból próbálná elolvasni az óriás betűk üzenetét. Én pedig kérdéseket zúdítanék rá, mit evett-ivott a suliban, milyen élményeket szerzett a nap folyamán, kivel veszett össze és kivel békült ki. Hazaérkezvén pedig veszekednék, hogy miért nem pakolta el a játékait, és hogy a táskáját ne az ajtóban dobja le. Aztán jönne a „Mi a házi holnapra?” című kérdés, ő pedig nem akarná megcsinálni, hanem tévét nézne, vagy játszana a gépen. Én pedig nem hagynám, hogy amíg nincs kész a kötelező dolgaival, addig bármi másba belefogjon. Jönne egy kis vita, aztán mindenki tenné a dolgát, én vacsorát készítenék, ő tanulna, és mire mi készen vagyunk, megérkezne a ház ura, és együtt lenne a család.
Lenne, ha megszületett volna. De meggondolta magát.
21 éves voltam, fiatal, éretlen, de családra vágytam. Főiskolás voltam, ő pedig már dolgozott, 6 év volt köztünk. Ez egyáltalán nem zavarta egyikünket sem, mert ugyanazt akartuk mind a ketten. Ő még a szüleivel lakott, ami eleinte nem zavart, de a későbbi veszekedések, a szülei alkoholszeretetének megnyilvánulásai már később erős tényezőként hatottak rám is. Megbeszéltük, hogy ha eljön az ideje, nem oda fogok szülni.
Esténként együtt tervezgettünk: a közös lakást, a közös gyereket, és a közös életünket. Aztán egy ilyen estén úgy éreztem, lehet, hogy ezeket el kellene kezdeni komolyabban venni a dolgokat, mert lehet, hogy terhes vagyok. Ő egy kicsit racionálisabban állt a kérdéshez, mint én, de örültünk mind a ketten. Aztán kiderült, hogy vaklárma volt az egész. Ő megnyugodott, hogy van még időnk spórolni, hogy minden meglegyen a mi kis családunk megalapításához, én viszont elkeseredtem, mert már annyira beleéltem magam, hogy anya leszek.
Pár hónappal később, éppen 2004 nyarán otthon feküdtem, és arra kértem Istent, hogy áldjon meg egy gyermekkel. Cikáztak a fejemben a gondolatok, és közben reménykedtem, hogy lehet, hogy azért késik a menstruációm, mert terhes vagyok. De a remény nem tartott sokáig: azon a délután el is ment. Még mielőtt megbizonyosodhattam volna róla, hogy tényleg van nekem és jönni fog, szinte észrevétlenül belopta magát testembe, de nem sokat időzött nálam, el is hagyott. Én pedig ott feküdtem az ágyon egyedül, elhagyottan és sírtam. Mikor hazaért az akkori párom, azzal vigasztalt, hogy „jobb is, hogy így történt!”. Bár akkor ez egy fájdalmas mondat volt, most úgy gondolom, hogy igaz. Tényleg jobb, hogy így történt: éretlenek, felkészületlenek voltunk, tele kételyekkel, önbizalomhiánnyal, fel nem dolgozott sérülésekkel és a feketét is rózsaszínnek láttuk. Fél évvel később elköltöztem, mert ez egy nagyon mély, szinte gyógyíthatatlan sebként tátongott a szívemen. Nemcsak a gyerek elvesztése, hanem az ő szavai, tettei is. Nem sikerült vele, akkor, ott. De ez nem jelenti azt, hogy feladtam.
Most 29 évesen is családra vágyom, de már másképp. Nem sürgetem a dolgokat, nem szaladok a sorsom és mások sorsa elé. Türelmesen várok. A legnehezebb dolog a világon. Úgy várni, hogy nem tudod, mikor jön el, nem tudod, ki jön, és nem tudod azt sem, kivel. De azt tudod, hogy jön. És amit Isten elvesz, azt egyszer vissza is adja. Valamikor. Valahogyan.
Nem tudom, hogy kislány lett volna-e, vagy kisfiú, mert ahhoz túl korán volt. De most Isten visszaadott nekem valamit, még nyolc évvel ezelőttről. A párom kisfia éppen 2004-ben született. Amikor az enyém elment. Persze tudom, hogy nem én vagyok az anyja, és nem is leszek igazából sosem az, de kaptam a párom által egy gyereket, akivel igazán különleges lehet a kapcsolatom. Nem tudom miért, nem tudom, hogyan alakult ki, hogy ennyire közel engedett magához, és megosztja velem az élményeit, érzéseit és félelmeit. De van egy láthatatlan kapocs közöttünk, amit nehéz megmagyarázni, mert nem genetikai, nem családi és nem függőségi dologról van szó. Egyszerűen csak különleges, mely semmihez sem hasonlítható.
Akkoriban még nem a pénz miatt jöttek locsolni a fiúk, és mi lányok is szépen felöltöztünk, izgatottan vártuk kik jönnek el hozzánk. A húgommal pedig mindig próbáltuk kitalálni ki jön, és ki nem, majdnem fogadást is kötöttünk. Aztán volt, hogy akit vártunk nem jött. És volt olyan is, aki meglepetést szerzett nekünk megjelenésével.
De kezdjük az elején: vasárnap délelőtt anyukám megfőzte a tojásokat, mert mi akkor még igazi tojásra festettünk, igazi festékkel, igazi ecsettel, a mi igazi, két kis kezünkkel. Már azt is alig bírtuk kivárni, hogy kihűljön a tojás, de hogy le legyünk foglalva, anyukánk gondoskodott róla, hogy ne unatkozzunk, és ilyenkor segítettünk neki a konyhában. Aztán előkészültünk a festékekkel, ecsetekkel, leterítettük a régi újságpapírokat az asztalra: és leültünk egymás mellé.
- Hány tojás kell lányok? - kérdezte anya.
- Hát az összes! - válaszoltuk egyértelműen mind a ketten a húgommal, nem akartunk spórolni velük.
- Az összes???? - kérdezte anya meglepődve. Hát az sok lesz nektek szerintem.- jelentette ki, de látta, hogy elszomorodtunk, így megpróbált ránk racionálisan hatni. Ekkor elkezdtük összeszámolni, hogy ki az, aki eljöhet hozzánk, mert annak illik adni tojást. Mégpedig festett tojást, amit mi csináltunk. És nem volt közösködés sem: amit a húgom csinált, azt ő adta, amit én készítettem, azt pedig én. Úgyhogy a sok számolgatás után kijött, hogy valóban elég kb. 5-5 db tojást festenünk fejenként. A többi pedig ment a hidegtálra.
Igazi nőcis nap volt: anya csinálta a hidegtálat finom sonkával, főtt tojással, uborkával, paradicsommal, paprikával. Mi pedig érezve a friss húsvéti illatot, az asztalnál festettük a tojásokat a fiúknak. Közben persze versenyeztünk, hogy ki tud szebbet festeni, kacskaringósabb virágokkal, és népi mintákkal. Időközönként lestük egymást, mert gyorsabbak is akartunk lenni a másiknál, de a húgom türelemben erősebb, mint én. Hamar rájött, hogy inkább lassabban halad, és akkor biztos nem fog rontani, és még szebb is lehet a minta. Legtöbbször virágot festettünk. Tulipánt vagy margarétát: ezt a kettőt ismertük a legjobban, és tudtuk szépen megfesteni, így ezt használtuk mindig. Persze a kreativitást nagyban fejleszti, amikor a kombinációk száma véges, és valami újat kell kitalálni. Ilyenkor kérdezte mindig a húgom: - ez mi??? - és közben nevet. Én pedig igyekeztem elmagyarázni neki, de közben én is elkezdtem nevetni, mert a megmagyarázhatatlan vonalakat (ma nonfiguratív mintának hívnánk) próbáltam megértetni vele. A lényeg, hogy jó hangulatban készítettük a tojásokat, szépen sorban. Aztán a tál már közös volt, amibe belehelyeztük őket óvatosan, de figyelve a felező vonalra: az egyik oldalra a húgom pakolt, a másikra én, nehogy összekeverjük őket. Aztán a másnapot, a locsolós napot, alig bírtuk kivárni. Hosszú várakozás következett, este lefeküdtünk aludni, de az izgalomtól ez nehezen ment.
Hétfő reggel viszont kipattantunk az ágyból, mert ez az évnek az a reggele, amikor a leghamarabb keltünk fel és készültünk el. Várva a fiúkat. Ilyenkor igazi középkori nőként viselkedtünk, ültünk anyukánkkal hárman az asztalnál, és vártuk a vendégséget: a fiúkat apjukkal. Ez olyan romantikus volt (nekünk).
Találgattuk ki érkezik először, és milyen verset mond majd. Tudtuk, hogy van, aki vicceset mond, van aki a szokásos "zöld erdőben jártam"-ot, és van, aki saját szerzeményt ad elő, vagy legalábbis olyat, amilyet mi még életünkben nem hallottunk.
Az étkezőasztal szépen megterítve, a vendégváró hidegtállal, a férfiaknak aperitiffel, a fiúknak-lányoknak üdítővel. Mi pedig még mindig ültünk az asztalnál, láblógatva, türelmetlenül, és vártunk. A tojásokat néztük, hogy elég tökéletesek lettek-e, és próbáltuk kitalálni, hogy örülnek-e majd nekik a fiúk. És ekkor megszólalt a csengő... Az első érkező. Ő volt az. Mint minden évben, most is elsőként ért ide, szépen felöltözve, illatosan, és versével előállt:
" Itt a húsvét eljött végre,
A szép lányok örömére.
Mert a lányok szép virágok,
Illatos víz illik rájok.
Kit húsvétkor nem locsolnak,
Hervadt virág lesz már holnap.
Ne fuss el hát szép virágom,
Locsolásért puszid várom!"
Én pedig ott álltam megilletődve, hogy nem is kell neki a tojás, amit olyan gondosan festegettem, óvatosan szépítgettem és még versenyeztem is érte! Puszit kér? Nagy csodálkozásom tétovázásba csapott át, és egy kis szülői biztatás után végül odamentem hozzá: ő meglocsolt, én pedig ajándékomat átnyújtva, megpusziltam. Így történt, hogy abban az évben a tojásokból egy megmaradt, de puszit csak egy fiú kapott!
A csodára várni kell. Mégpedig sokat. És általában a sötét erdőben is csak egy fénycsóva őrületes szaladgálását lehet látni belőle, és mire odaérnél, elszalad. Ugyanazt játssza veled, mint gyerekkorodban, csak akkor még ismerted. És tudtad, hogy ez egy játék. Tisztában voltál vele, hogy honnan jön, mit tesz érted és hogyan, de mára ezt elfelejtetted. Vagy épp ellenkezőleg: annyira tudományos vagy, hogy a sok racionális információ-rengetegben elveszett az értéke. És már-már arra keresed a bizonyítékot, hogy csoda márpedig nem létezik.
Így járt Tünde is, aki nagyon is jól ismerte a csodát. Ha saját életében nem is volt sokban része, de a mesékből tudta, hogy létezik és megtörténik. Egyszer biztos. (Mindig ezt bizonygatta, mert az ellenkezőjét nem tudta, még a tündérekben és az angyalokban is hisz.) A panel társasház hetedik emeletén éppen utolsó cigarettájára készült rágyújtani, de a naplemente elvonta figyelmét. Ma este különösen szép volt. Erős narancsos-vöröses színben pompázott az ég alja, melyet a zöld erős hegyek tartottak. Olyan volt, mint egy nagy tálca tele naranccsal és almával.
Tudja nagyon jól, hogy az utóbbi időben túl sok naplementét néz. A kis hercegből pedig azt is tudja, hogy most valószínűleg ő a világ egyik legszomorúbb embere a földkerekségen. Szinte minden nap azért siet haza, hogy időben kémlelhesse a hegyek mögött lebúvó napot, és élete nagy pillanatait sorra vegye, megkeresse élete értelmét és utána hozzálásson megvalósítani azt. Meggyújtja a cigit, karjára támaszkodik a párkányon, és a színesre festett erdőt szemléli, mely a dohányfüstön átszűrődve homályban úszik. Úgy érzi magát, mint a mesében a toronyba zárt királylány, aki úgy tűnik, évszázadokat vár a hercegre, de valahogy sehogy sem akar jönni. Túl magasan lakom? - kérdezte magától. Vagy túl messze? Mármint a várostól, mert a hegyekhez közel vagyok. Relatív. - állapította meg teljesen bizonytalanul, mivel gondolatai össze-vissza cikáztak. Tulajdonképpen nem tudott most semmilyen kérdést sem rendesen boncolgatni magában, mint szokta, mert úgy érezte az agya teljesen csődöt mondott, kész vége, megbolondult. Úgy érezte semmit nem csinált jól eddigi életében, most fogalma sincs mit kellene tennie, és hogy mi lesz, arról halvány lila gőze sincs. Lesz herceg, nem lesz? Vénlány leszek? Lesz valaha egyáltalán gyerekem? Vagy sosem lesz? Mi lesz ha kiderül, hogy nem is lehet? Hogy lesz így családom? És mikor már? Meddig kell várnom? - kószáltak fejében a kérdések, amelyek tulajdonképpen a legtöbb harminchoz közeli nőt foglalkoztatják. Egyikre sem tudott válaszolni, és nem igazán értette magát, hogy miért gondolkodik ilyen kérdéseken, ha egyszer nincs is senkije. Biztos csak a társadalmi elvárások behálózása miatt van az egész. Beleszívott a cigijébe, és felegyenesedett. Még mindig csak nézte a naplementét, de nem jutott dűlőre a kérdésekben. Felsóhajtott hangosan, majd elnyomta a cigit. Mégsem kívánta. A hűvösödő idő azonban jót tesz neki, érezte, hogy lassan tisztul a feje. Talán elszállnak a "hülye" gondolatai. - legalábbis remélte, hogy így lesz.
Elegem van, belefáradtam! - jelentette ki Tünde magában. Semmi nem jó. A pasik miért lettek ilyen gyávák? Vagy mindig ilyenek voltak? Nem vállalnak fel semmit és félnek. Biztos ezért is minket nőket hibáztatnak. Lehet, hogy van benne valami, de azért ne csináljunk már a nőkből bűnbakot, mikor még egy telefonszámot se mernek elkérni! A randira híváshoz pedig gyúrni járnak, mert úgy könnyebbnek gondolják. - hergelte magát Tünde, pedig tudta, hogy nem kellene, hiszen senki életébe nem lát bele olyan mértékben, hogy ezt meg tudja állapítani, így keresett pozitív példát is, hogy helyreállítsa a saját maga által kibillentett egyensúlyát: - Na jó, ott volt a strandos pasi, aki két éve odajött hozzám, csak éppen tíz évvel fiatalabb volt. Meg a villamoson a másik, aki szintén kb. 20 éves lehetett, de odajött. Megtették, pedig fiatalok. Lehet, hogy akkor még könnyebb. Aranyosak voltak. És bátrak is. Aztán ezt valahogy az ember elveszíti. Talán a korral jár. Kár, hogy feladják olyan hamar! Nagyon kár. Nem kéne. - Hogyan mondjam ezt meg az összes férfinak a világon? - kérdezte magától, majd kinevette saját magát, hogy ez talán egy megvalósíthatatlan ötlet, de azért jól hangzik.
És én? Én meg csak várok, várok ..... és várok. Az se sokkal jobb! - morfondírozott Tünde magában tovább, mikor megpillantott egy nagy madarat körkörösen repülni a hegyoldal felett: szabad, mint a madár - gondolta magában egyből. Hát igen, tényleg szabad vagyok, mint a madár. De melyik nő akar 28 évesen szabad lenni? Az már majdnem 30! Most komolyan! Na jó, van ilyen is, de a számuk elég minimális szerintem. És én úgy szeretnék szerelmes lenni! Megint! Vagy inkább végre? Ki tudja, hogy az előzőek tényleg szerelmek voltak-e? Hiszen vége lett. - folytatta Tünde véget nem érő kérdéseinek sorát, melyekre talán később talál választ, vagy soha. Tudom, hogy a szerelem, az érzelmek kimutatása és megélése mostanában nem divat, de ez engem cseppet sem érdekel! A társadalmi elvárások is hidegen hagynak, és csak az számít, hogy én mit érzek és gondolok. Most akkor összerakom az egészet: - kis szünetet volt kénytelen tartani, még levegőt sem vett egy időre, annyira pontosan akarta megfogalmazni, mit is szeretne valójában. Ekkor lepte meg egy rigó, aki éppen akkor szállt le a párkányra, mikor kimondta volna az első szót. Kis gömbölyű szemeivel nézte a lányt, aki hirtelen meglepetésében hátrahőkölt. És mindketten csendben álltak, és némán ismerkedtek. Tünde óvatosan leguggolt, hogy jobban szemügyre vegye a rigót, mert még úgy sem látott egyet sem ilyen közelről. Nem akarta elijeszteni, így elég lassú mozdulatokat végzett. A lány arcán mosoly jelent meg, hosszú hónapok után először. Tudta, hogy a rigó félénk és legalább olyan ijedős, mint a többi madár, így halkan vette még a levegőt is, és csak nézték egymást: Tünde mozdulatlanul, a madár pedig forgatta szemét, hogy a lányt minél inkább szemügyre vegye. A fekete rigó aztán egyszer csak elkezdett neki énekelni, és hangos füttyszavak töltötték be az erkélyt és a környéket. Tünde annyira elérzékenyült a szerenádtól, hogy elsírta magát. Végre boldog volt. Egy kis rigó beröppent hozzá, mikor nem is számított rá - hiszen komoly gondjaival volt elfoglalva -, és a madárka elhozta neki még a válaszokat is. Mikor elrepült nyugatra a tűző nap után Tünde felpattant, hogy utána nézzen. Legalább amíg láthatja, nézi. Milyen kecsesen, és gyorsan repül szíve vágya után! Nekem is ezt kell tennem! Csak a szívemre kell hallgatnom, mint eddig. Kár, hogy erről is megfeledkeztem, mint a csodáról. Pedig ez is az volt!
Egy külvárosi részen nőttem fel, ahol sok barátom volt. A házunk melletti zsákutcában játszottunk mindig, amikor csak lehetett. Legtöbbször kidobóztunk, tollasoztunk, bicikliztünk, de a röplabdát sem hagytuk ki, csak a háló felszerelése során adódott egy kis problémánk, de azt elég kreatívan megoldottuk. Volt egy villanyoszlop az egyik oldalon, a másikon pedig a kerítést használtuk. Kicsit ferde volt, de nem ez volt a lényeg. Együtt játszottunk, és ezt szerettük.
Egy kora nyári napon elérkezett, amit már nagyon vártunk: a nyári szünet, a szabadság. A levegőben friss zöld illat terjengett, elég meleg volt, de nem volt fullasztó hőség. Ilyenkor a környéken lakó barátokhoz becsengettünk, és "kikértük" őket játszani. Mindig egy valaki elkezdte, és a többiek kiszabadulhattak. Ezt nagyon élveztük, bár mindig féltünk a csengő és az ajtónyitás közötti szünetben, hogy vajon kiengedik-e, és ha nem, akkor mi lesz?
A húgommal együtt jóban voltunk egy testvérpárral a szomszédban, és leginkább négyesben játszottunk. Először megbeszéltük mindig kivel mi történt a suliban, meg otthon, esetleg mi lesz nyáron, milyen programot csináljunk magunknak. Mivel már elég nagyok voltunk, így inkább sétáltunk és beszélgettünk. Egy napon azt vettük észre, hogy igen hangos madárcsicsergés van, és kerestük honnan jöhet a hang, mert nem hagyott alább, és tudni akartuk, ki fecseg ennyire. Már a fák kizöldelltek és kivirágoztak, így nehezebb volt meglátni a madarakat, de aztán észrevettük, hogy nem is felfelé kell nézni, hanem lefelé. Leesett egy kismadár, vagy inkább kiesett a fészkéből. Ott csicsergett a földön, közel az úttesthez, és attól féltünk, hogy elüti egy autó, mert nem tud repülni. Láttuk, hogy nagyon kicsi, és hogy ne érezze magát egyedül, odamentünk hozzá, először csak néztük. Kerestük hol lehet az anyja, de nem láttuk. Viszont jött egy autó, ami minket kikerült, így megmenekült a madárka is. De egyre jobban aggódtunk, hogy meg fog halni, ha nem segítünk neki. De ha felvesszük, az anyja nem fog érte jönni, egyrészt mert fél tőlünk, másrészt pedig a szagunkat átveszi a madár, és így majd nem kell az anyjának - mondta a kisebbik tagja a testvérpárnak, Réka. Aztán Eszter megoldotta a kérdést, mikor a következő autó is elment mellettünk, és intett a fejével, hogy milyen rossz helyen állunk, és a madár is ugrált már két-három tyúklépésnyit, csak rossz irányba, befelé az úttestre. Szóval Eszter felvette - ő volt a nagyobb testvérpárnál - mi hárman pedig körbeálltuk, és elkezdtünk áradozni, hogy "Jaj, de aranyos! Ó, de cuki!" és hasonlóan, mint egy kisgyerekkel, elkezdtünk neki gügyörészni. A kismadár persze nem értette a dolgot. Lehet, hogy szegénynek halálfélelme volt. Idegen lények felemelték, akik még megközelítőleg sem hasonlítanak az anyjára, és most mi lesz vele. Mi viszont csak örvendeztünk és ugráltunk, hogy egy kismadarat megmentettünk, és ez eddigi életünk egyik legnagyobb tette, hát úsztunk a boldogságban.
Persze mindenki meg akarta fogni. Mindenki azt akarta, hogy nála legyen, és ha lehet, minél tovább. Így hamarosan veszekedés tört ki, és megbeszéltük, hogy mindenkinél egyenlő időt töltsön a madárka. Réka következett. Kis lábai ott terpeszkedtek a mutatóujján, épphogy a felét átérte és meg tudott kapaszkodni. Aztán már annyira akartam a boldogságot én is, csak legalább megérinteni, hogy megsimogattam a csicsergő kis fejét, és kértem, hadd vehessem át. Réka nem nagyon akarta hagyni, de beleegyezett, és utána megsértődött. Átvettem a madarat, végre a kezembe vehettem, amikor fehér, folyós madárkaki csöpögött le a kezemről, Réka pedig kárörvendően nevetett rajtam, hogy megérdemlem.
Aztán mindent félretéve megint szóba került, hogy mit csináljunk vele, hiszen senki sem viheti haza. Úgy döntöttünk, hogy letesszük a fa alá, és megvárjuk, míg az anyja érte jön. Így is történt, odavittem a madárkát, elengedtem a boldogságot, és a többiek is. Aztán néztük és csendben vártuk, hogy valami történjen. Hosszú percek teltek el, történés nélkül. Hirtelen azonban megütötte a fülünket egy erős csicsergős hang, felpillantottunk a fára, és ott volt az anyja. Nézte a kis fiókát, csak nézte, hogy az övé-e, aztán ő is elkezdett csicseregni, és ontották a szavakat egymás után. Mi pedig örültünk, hogy minden jóra fordult, és megnyugodtunk, hogy megmentettük a madárkát a haláltól. De az anyamadár elrepült anélkül, hogy a kis csicsergőjét magával vitte volna. Arcunkra fagyott a mosoly, ott álltunk négyen, szégyenkezve, hogy buták voltunk, csak nézni és várni kellett volna, talán megmenekült volna magától. És annak tudatában, hogy így éhen hal a madárka, hazamentünk, és az ablakból néztük, ahogy a boldogság madara gyötrődik, és reggelre valószínűleg meghal.
Manapság egyre intenzívebben nyilvánulnak meg az idei évre vonatkozó jóslatok. Hol a pusztító világvégét hangsúlyozzák, hol a másik végletet terjesztik, hogy egyik napról a másikra megvilágosodunk, és minden hiperszuper jó lesz, és pozitív irányba fordul minden: akik eddig eltapostak, önzőek voltak, belerúgtak még egyet a földön fekvőbe, erkölcstelen életet éltek, azok most páli-fordulatot vesznek, és önzetlen, erkölcsös, jóságos életet fognak majd élni, segítenek felkelni az elesetteknek, és áldozatkészek lesznek. Aztán lehet hallani dimenzióváltásról, pólusváltásról, a tudati szint emelkedéséről, stb. Olvastam már azt is, hogy világítani fogunk, meg azt is, hogy mindenki meghal.
Az ember folyamatosan fenyegetve érzi magát azzal, hogy vége lesz a világnak. Amióta gondolkodunk, próbáljuk megfejteni az egész világot, az életet, mi hogyan működik, és mi miért történik. És ezekre képesek vagyunk különféle elméleteket is gyártani, egyszerre akár többet is. Utána kezdetét veszi a bizonyítás, pro és kontra, és aztán az egyik nyer. Eltelnek évek, évtizedek, aztán jön egy másik elmélet, ami legyőzi az előbbit, és így tovább. Elhiszed az elsőt is, aztán később a másodikat is, utána jön a harmadik, amiben szintén van valami, és utána fogod a fejed, hogy most akkor mi van? Ha jól emlékszem mondtak már világ végét 1999-re is, méghozzá Nostradamus jóslataira hivatkozva, aztán szóltak, hogy bocs, rosszul fordítottuk, 2000-ben lesz. Aztán túléltük az ezredfordulót is. Most pedig itt van 2012. De korábban is jelentek meg világvége jóslatok. (A hatvanas években is szóltak már erről például.)
Először is, mit nevezünk világnak? A Földet? Az univerzumot? Az én életemet? A tiédet? Az emberi életet úgy általában? Esetleg a Föld élővilágát? Emberestül-állatostól-növényestül-mindenestül az egysejtűekig? El tudod képzelni, hogy a Föld megsemmisül? És minden, de az ég egy adta világon minden elpusztul rajta? Ezt kevesen tudják elképzelni, pedig aminek kezdete van, annak vége is van. A kérdés az, hogy mikor? Lehet ezt egyáltalán előre tudni? Képesek lennénk ezt előre látni? A tudósok és környezetvédők már évek óta figyelmeztetnek a globális felmelegedés veszélyeire, a túlfogyasztásra, a rendelkezésre álló készletek folyamatos csökkenésére. És mi történik? Semmi. Vagy legalábbis húzzuk az időt, amíg lehet, a saját időnket.
Abban teljesen biztos vagyok, hogy valami változás folyamatban van, hiszen az idő és minden körülöttünk felgyorsult, egyik év jön a másik után, néha úgy érzem, hogy a sokadik életemet élem. A körülöttem élők évek óta azon gondolkodnak, hogyan lehetne jobbá tenni az életüket, környezetüket, magasabb értelemben a világot, mikor történik már végre valami jó annyi rossz után. Mindenki bízik (de legalábbis reménykedik) valami Újban, Jóban és körülbelül a Krisztus előtti időkhöz hasonlóan, várjuk a Messiást, aki megment minket. Mert nincs egy emberiség, ami felelősséget vállalna a Világ, Föld, Embertársak iránt, csak menekülni próbál saját sorsa, tettei elől. És még mindig a pénz az ÚR. Elszomorító.
Persze mondanak mindenfélét, elméletek, tudományok tűznek össze egymással. Hogy meteor csapódik-e be, napkitörések lesznek-e, esetleg megvilágosodás lesz-e nem lehet tudni, és nem tudom ki tudná ezeket a mai világban megmondani, de azt láthatjuk, hogy a katasztrófák ereje és száma évek óta nő. Csak tavaly 10 súlyos katasztrófa érte a világot, és sokan életüket vesztették, oda lettek házaik, életük, céljaik és álmaik. (http://www.ng.hu/Fold/2011/12/2011_sulyos_termeszeti_katasztrofai) És a helyzet egyre romlik: http://www.youtube.com/watch?v=KqowHWusG40
Vannak, akik úgy gondolják, hogy kívülről tör ránk a vész: napkitörésektől, pusztító meteortól kell tartanunk, mely a földi életet eltörölheti, de legalábbis a túlélésre kevés az esély. Aztán vannak azok, akik ezoterikus szempontból a felemelkedés kezdetének tekintik, bár nehéz lesz, és nem egyik napról a másikra történik majd - mondják, de bíznak abban, hogy az ember a kapitalizmus tékozló, önző, anyagias világából végre megvilágosodik, és újra a szeretet, a béke és a jóindulat jegyében fog cselekedni.
Általában a két véglet a legelterjedtebb: mindenki meghal avagy mindenki világos lesz! Persze a mai kor gondolkodásában is megvan a két véglet, az abszolút racionális, és az abszolút ezoterikus. A kettő közötti átmenet is létezik, de valahogy inkább választanak az emberek a végletek között, és akkor legalább tudnak hova menekülni. Legalábbis adott a lehetősége annak, hogy egyik-másik gondolatot teljesen el tudjanak utasítani. Mert így egyszerűbb. Aztán van, aki szerint ez az egész hülyeség, nem fog történni semmi. De igazából nem is foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Ők azok, akik talán semmiben sem hisznek, csak tengődnek, élik a szürke életüket, nem foglalkoznak ilyen kérdésekkel, hogy Föld, Emberek, Világvége stb. Nehéz kérdések. Súlyosak. És ugyanakkor nagyon Fontosak. Mert ezek a dolgok összefüggenek (amint azt látni is fogjuk), és hatással vannak egymásra.
Valahol ez a dátum hátborzongatóbb, mint a korábbiak voltak, mégpedig azért, mert több ősi kultúra is ugyanezt a dátumot jelöli meg, és egyes tudományágak is megfogalmazták ezzel kapcsolatban álláspontjukat. Persze vannak, akik még ebből is üzletet és pénzt akarnak csinálni, az USA-ban külön erre a célra, hát nem mondom, hogy kifejlesztett, de árult portékákat lehet vásárolni; van, amihez nem kell sok pénz, (sok kicsi, sokra megy), például víztisztító tabletták, gázmaszk, stb., de vannak azért húzós árak is: szélturbinát 2000 dollárért lehet venni. (De azóta lehet, hogy felment az ára, mert a cikk még 2008-ban íródott.) Ahogy egyre közelebb érünk a dátumhoz, egyre jobban megy az üzlet, mondja a tulajdonos (Forrás:http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/200811/2012_a_retteges_eve)
Lehet, hogy azóta milliomos, vagy milliárdos az illető.
Az ember életösztöne nagyon erős. Talán a legerősebb ösztönünk. És mindent túl akarunk élni. Az evolucionistákat hallom magamban, hogy a legerősebb, legjobb génekkel rendelkező egyedek maradnak majd fenn. Azok, akik életben fognak maradni, rendelkeznek azokkal a génekkel, amik biztosítják a túlélést nekik és utódjainak. Hát meglátjuk mi lesz.
Egy dologra viszont nagyon jó a világvége-elmélet. Elgondolkodtat. Mi lenne ha tényleg vége lenne a világnak december 21-én, és tudnád hogy meg fogsz halni? Tutibiztosan! Maradt még 10 hónapod. Mi lenne az, amit megtennél addig? Hogy élnéd az életed? Kivel? Kikkel? Hol? Mit csinálnál? Mit dolgoznál? Mit ennél-innál? Kipróbálnád, amit mindig szerettél volna, de nem merted? Megnövekedne a bátorságod? Vagy éppen gyáván behúzódnál csigaházadba vagy bunkert építenél, hátha megúszod? Önzőbb lennél vagy önzetlenebb? Odaadóbb vagy fukar? Adnál vagy vennél? Költenél vagy spórolnál? Utaznál vagy bezárkóznál? Elfogadóbb lennél? Vagy gyilkolnál? Háborúznál vagy békét kötnél? Hogy telnének a napjaid? Belegondoltál már egyáltalán abba, hogy ha egyszer bekövetkezik a "legrosszabb", (amit eddig még sosem hittél el, de most annyi jel arra mutat, hogy valami történni fog...), tényleg mit csinálnál? Mi lenne fontos? TE mindent megteszel, hogy megmentsd a világot? Nem úgy gondolom, mint Bruce Willis, hanem te megteszed a magad dolgát? Figyelsz az emberekre? A természetre? Óvod Földanyát? Vagy esetleg úgy gondolod, ha vége a világnak, akkor legfeljebb meghalsz és nem kell tovább szenvedned? Ez lenne a megoldás? És ha meghalsz, mi van utána? Akkor majd kezdheted elölről esetleg a következő életedben (már ha hiszel benne)? És akkor majd okosabb leszel, úgy gondolod? Vagy szebb? Vagy jobb világ lesz? És hol fogod élni a következő életed?
Na de térjünk vissza egy kicsit a "tényekhez", bár nem is igazán tudom mit nevezhetünk ezzel kapcsolatban ténynek. Inkább jóslatok, találgatások, remények és hitvilágok csapnak össze világszerte. Ha még nem tudod mit higgy, akkor itt megtalálod azokat a nézeteket, amelyek az idei évvel kapcsolatban felmerültek, és választhatsz, hogy hozzád melyik áll a legközelebb. Igyekeztem összeválogatni a linkeket úgy, hogy viszonylag sok megközelítésből tudj választani. Nagyon szortíroztam, mert rengeteg helyen lehet most erről olvasni, egyrészt a biznisz miatt, másrészt pedig a szekták is gyűjtögetik a lelkes-lelketlen új tagokat, úgyhogy igyekeztem, hogy ne kelljen morbid dolgokat végignézni és -hallgatni. Alább nézhetőek meg a kiválasztatott anyagok az ősi kultúrák valamelyike, valamint az asztrológia szemszögéből, de a dimenzióváltásról és pólusváltásról is találsz anyagot, még alább pedig egy összefoglaló jellegű, misztikus, tudományos, sok nézőpontos összeállítást is találtam, de persze ezt a végére hagytam.
De haladjunk szépen sorjában, nézzük először a Maya-naptáras jóslatot, (mert ez a leghíresebb), melynek utolsó dátuma 2012. december 21. Ebből azt a következtetést vonták le egyesek (ez terjedt el legelőször), hogy ez az utolsó dátum azt jelenti, hogy akkor lesz vége a világnak. Az első hír, mindig jobban megmarad az emberekben, mint az utána következő, esetleg teljesen mást állító hírek, ezért is nehéz például az ártatlanságot bizonyítani, ha már egyszer elterjedt az ellenkezője. Utána jöttek is szépen sorban a különböző cáfolatok, hogy NEM lesz világvége. A dátum nem a világ végét jelöli, csak egy ciklus végét. És az adott ciklusban lévő világnak lesz vége (nem pedig az egész világnak úgy, ahogy van), és helyébe lép egy új világ. Megváltozik a gondolkodásmód, az életvitel, a környezet és minden megváltozik az egyén körül. De nem egyik napról a másikra. Lesz egy átmeneti időszak vagy már van, ami sokszor nem egyszerű, hanem sok kitartást igénylő, nehéz, kőkemény munka. De meghozza gyümölcsét, és elérkezik a várva várt változás. Erről bővebben nem tisztem írni, mert nem vagyok se Maya-kutató, se történész, de itt egy előadó, akinek érdemes meghallgatni az előadását!
Aztán vannak az asztrológusok, akik szintén kiemelkedő figyelmet szentelnek 2012-nek. Erről sem tisztem beszélni, mert nem vagyok asztrológus, ezért a következő linken lehet róla olvasni:
Azért ezt az írást választottam, mert az író nagy hangsúlyt fektet az egyén felelősségére. Hogy egy kis racionális vonal is legyen benne! A felelősségvállalás az egyik legfontosabb dolog, hogy olyan világban éljünk, amilyenben szeretnénk. És ma ez keveseknek megy. De ez sem egy borúlátó megközelítés.
De nézzük meg a dimenzióváltás elméletét is. Találtam egy oldalt, ahol egy 1981-ben íródott cikket közölnek a témával kapcsolatban. Érdekes, hogy már akkor megírta ezt egy újságíró. Ebben szerepel a FOTON öv, és hogy fizikai valónk is megváltozik annak hatására, hogy belépünk ebbe az övbe. http://www.ezomisztika.hu/dimenzio
Ehhez kapcsolódóan szeretném megmutatni a másik aspektusát a dolognak, én ezt megkaptam e-mailen, de aki nem találkozott ezzel, annak itt a link: http://levyathan.gportal.hu/gindex.php?pg=14606976&nid=2467793 . Ezek szerint van egy jó hír is: lehet választani, hogy itt maradunk, vagy megyünk. De csak az fog maradni, aki magasabb szinten rezeg, vagyis akinek a teste fizikailag képes erre (ez amolyan tudattalan választás), aki nem, annak mennie kell egy másik bolygóra. De hogy hogyan? Hát az is benne van az írásban.
Először a lentebb található filmen hallottam a Web Botról, amit 1997-ben hoztak létre azért, hogy tőzsdei trendeket tudjanak előre látni. Ez egy szoftver, ami az emberek által a keresőbe beírt szavak alapján jósol, az ember tudatalattiját veszi alapul, és úgy következtet a jövőre. Hát igen, ide is eljutottunk. És láss csodát, megjósolta a 2001. szeptember 11-i eseményeket, és utána a Katrina hurrikánt is (2005), mely New Orleans nagy részét elpusztította, és a város nagy része víz alá is került. Most pedig 2012-re jósol. A Web Botról itt többet is megtudhatsz, és a lentebb szereplő filmben is van róla szó. http://webbot-project.blogspot.com/ (Ez is angolul van.)
Ez egy mindent összevető, tudományos összefoglaló a napkitörésektől kezdve, a NASA-ig, a Maya-naptár, a Ji-King, Nostradamus jóslatai és a modern jós, a Web Bot is szerepelnek a következő filmben, amely ütközteti az elméleteket pro-és kontra világvége témában, de épülő bunkerekről is szó van benne, mindenképpen érdekes. Máshol nem találtam ilyet konkrétan, de ebben szó van a másnap reggelről is. A világvége utáni reggel???? Na, hát igen... itt lehet megnézni:
Nos, ha mindent elolvastál és megnéztél, amit ide kitettem, akkor több órát töltöttél el azzal, hogy megfogalmazd az álláspontodat ebben a témában. Ha sikerült, akkor gratulálok, mert én ahogy ezt írtam, kicsit elvesztem, néha nevettem, néha "meghaltam", és még mindig nem tudom, hogy mit gondoljak. Azt hiszem ezt is az idő fogja eldönteni. De hogy mi is az idő? És mit jelent? Ezt ajánlom mindenki figyelmébe. Csak hogy még jobban összezavarjam azt, amit eddig leírtam. :) http://www.youtube.com/watch?v=N0738kdYSQw
És arról hallott már valaki, hogy a történelmünkben van egy lyuk (állítólag)? Heribert Illig alkotta meg a hiányzó idő gondolatát, aki szerint a kora középkorból hiányzik majd' 300 év. Pontosabban azt mondja, hogy meg sem történt, egyszerűen nem létezett, és ezt alá is támasztja természetesen, mint ahogy minden elméletet alátámaszt az alkotója. De azért ennyi év nem kevés. És akkor most biztos, hogy 2012 van??? Én eddig biztos voltam benne. Illigen kívül még voltak egy páran, akik szintén megkérdőjelezték bizonyos emberek, és e kor létezését. http://hu.wikipedia.org/wiki/Kital%C3%A1lt_k%C3%B6z%C3%A9pkor
De tételezzük fel, hogy annyi van, amennyit írunk: 2012. Elvégre mindenhol a világban ma eszerint élnek. És hát miután jól összeborzoltam a szálakat, most igyekszem kibontani azokat. Tehát, ami közös a sokféle elméletben:
- 2012, maga az évszám, ez mindegyikben ugyanaz. (még a december 21-e is sokban közös.)
- változás, mindegyikben szerepel egyfajta változás, a minősége különbözik csak, az egyik jó irányba terel, a másik pusztulásba, de a változás maga szinte biztos. (Ez egy folyamat, ami már lehet, hogy évek óta zajlik a világban, de hogy konkrét fordulópont lenne-e az kétséges.)
- váltás. Dimenzió-, pólusváltás és tudati szint emelkedés, korszakváltás, ezek a fogalmak tartoznak ide. Az, hogy ez mikor és hogyan következik be, hirtelen avagy fokozatosan, megoszlanak a vélemények, de a váltás az történik, vagy történni fog.
- Föld. Amit érint ez a változás, az a Föld maga. A rajta élőkre szintén hatással lesz, mint ahogy mindig is hatással volt. De ahhoz, hogy ezt ne csak mondogassuk ahhoz, tenni is kell valamit! Ahhoz nem a pénzt kellene az első helyre helyezni, hanem valódi értékeket követni, valóban óvni a környezetet, bármilyen drága is, vagy nem. Ez a mi világunk, itt élünk, hát Szeressük!
Amit én gondolok az az, hogy változó időket élünk. Az embereknek elege van sok mindenből, nem találják a helyüket, az életüket, elveszettnek érzik magukat, tanácstalannak, és kétségek között élnek. És azt hiszem, hogy a legutóbbi a legszörnyűbb. A kétség. Nem tudjuk, hogy kinek higgyünk, mit higgyünk. Alig van olyan ember a közelünkben, akinél érezzük a bizalmat, a jóságot, jóindulatot, a szeretetet. Teljesen elfordultunk az istenitől, a magasabb rendű erőtől, (ki minek szereti hívni, vagy miben hisz, én értem ezalatt Istent, a Sorsot, az Univerzumot stb.), és azt érezzük, hogy ez az elanyagiasodott világ nem ad számunkra semmit. Lehet, hogy sokat tanultunk belőle, kényelmesen éltünk-élünk, de valami akkor is hiányzik. Az igazi kapcsolatok: emberrel, Istennel, férfival, nővel, a családdal, a természettel, az éggel, földdel, vízzel, az állatokkal, a különféle kultúrákkal. És amit hiányolok azok az igazi érzések, amelyeket inkább elrejtünk, mint kiadnánk magunkból. Valahogy elfelejtettünk szeretni, bízni, csak úgy adni viszonzásvárás nélkül. Adni magunkból, az érzéseinkből, az életünkből. Teljesen elidegenedtünk egymástól, alig tudunk valamit a másikról, mert keressük a tárgyakban, a pénzben azt, ami hiányzik. És akkor nem elég, hogy válság van, anyagilag-érzelmileg sokan padlón vannak, mások külföldön keresnek valamiféle boldogulást, szétszakadnak családok, kapcsolatok, még jön a "világvége" is, vagy legalábbis 2012, amiről nem tudni semmit. Vagy legalábbis olyan sok az információ, nézőpont, megközelítés, hogy nem tudjuk mi az igazság. Lehet, hogy ránk kényszerítik a változást, mert magunktól nem sikerült? Az, hogy ez milyen formában érkezik, más kérdés. Elég lényeges is ugyanakkor, mert nem mindegy, hogy hogyan történik. De illő lenne már odafigyelni a jelekre. Túlságosan elkényelmesedtünk, pazaroltunk, nem figyeltünk egymásra, a Földre, a világunkra. Ez nem mehet sokáig így. Lehet, hogy erre van tényleg szükség. Valami veszélyre, csapásra, hogy ha a kis jelekre nem voltunk képesek figyelni, akkor majd jönnek a nagyobb jelek! Változásra szükség van, és ha egymás felé fordulnánk, tényleg megváltozna a világ. De ez nem megy egyik napról a másikra, én úgy gondolom, hogy egy folyamat részesei vagyunk, és jó lenne, ha mindenki empátiát, toleranciát és szeretetet tanúsítana embertársai iránt. A 2012. december 21-i nap még messze van. 10 hónap van még addig pontosan. Az idő alatt sok víz lefolyik még a Dunán. És azt hiszem rajtunk, embereken múlik minden. Az életvitelünkön, a gondolkodásmódunkon, a viselkedésünkön és legfőképpen a hitünkön.
Figyelni kell, mi történik a világban, az országban, a közvetlen környezetünkben, és ahogy közeledünk a dátumhoz, minden kitisztul majd.
Én azt gondolom, hogy mindenkinek kell hinnie valamiben, mindegy melyik nézőpontot választod, a lényeg, hogy higgy valamiben, mert attól rosszabb nincs, ha hitetlen vagy. Sebezhetővé, manipulálhatóvá válhatsz. Ha nem tetszik egyik elmélet sem, gyárts magadnak egyet!
Három évvel ezelőtt ismerkedtünk meg Zsuzsával, ő volt az összekötő kapocs kettőnk között. Ő segített nekem talpra állni, mikor padlón voltam anyagi és lelki szempontból is. Amikor összecsaptak a hullámok a fejem fölött, és ott fuldokoltam a víz alatt, ő volt az, aki megtanított úszni. Megértettem, hogy mi miért történik az életemben, hogy milyen jelekre kell figyelnem, és azt is, hogy mindig vannak jelek. És hogy valaki mindig vigyáz rám odafentről. Meg azért idelent is: a barátaim és a családom. És ha még egyedül is vagyok, annak is megvan a célja: megismerkedek magammal, meglátom a dolgok értelmét, rájövök életem történéseiben az összefüggésekre, hisz ennek az állapotnak ez a célja.
A történet ott kezdődik, hogy Zsuzsának egy nagyon jó barátja igazgató lett 2009-ben, és van is róla pár anyag a tévében, és mivel én ott dolgozom megkért, hogy írjam már ki neki DVD-re, mert azt akarja odaadni szülinapjára. Igent mondtam, hisz ő is segített nekem, gondoltam viszonzom, ez a legkevesebb, hiszen ez nem kerül nagy erőfeszítésembe. Ráeszméltem, hogy én őt már láttam is, mert volt bent nálunk egy stúdiófelvételen. Elég emlékezetes maradt, mert egy kígyóval érkezett, hogy jobban felhívja a figyelmet az ÉjszakáZoo című rendezvényre. Nem is maradt el a siker, már a felvétel előtt a folyosón összegyűltek a kollégák, köztük én is, és figyeltük a kígyót, ami bár nem volt mérges, mindenki félt tőle. Csak néhány férfi kollégám bizonygatta bátorságát, és fogták meg, mi nők pedig inkább hátrébb vonultunk, és csak a távolból figyeltük kecses, finom mozgását, és fürkésző nyelvét. A felvételből is inkább csak a kígyó emléke maradt meg bennem. A pasiról leginkább az, hogy láthatóan izgzult, mert nem sok ilyenben volt része eddig. A stúdió után el is ment, nem beszéltünk. A DVD-t odaadta neki Zsuzsa, és meg is köszönte, mert nagyon örült neki. Én pedig annak, hogy segíthettem.
Két évvel később Zsuzsa említette, hogy nem lenne-e kedvem egy rádióműsorhoz, mert neki egy nagyon jó barátja kitalált egy jó műsort, viszont nincs vitapartnere. Szerinte mi jó páros lennénk együtt, ezért gondolta, hogy megadná neki a számomat, és majd megbeszéljük, mit látunk benne. Igent mondtam erre a kérésre is, kíváncsi voltam. Jött is másnap a telefon, hogy találkozzunk, és beszéljünk a műsorról. Pár nap múlva pedig megtörtént a találka, és én délutánra olyan szerelmes lettem, hogy nem is tudtam hirtelen hova tenni, mert már régóta nem éreztem ilyet. Aztán azon járt az eszem, vajon őbenne is elindult valami? És most mit csináljak? Felhívjam? Vagy küldjek e-mailt? Vagy inkább várjak? De míg ezek a gondolatok szaladgáltak oda-vissza a fejemben, addig ő a tettek mezejére lépett, és küldött sms-t is, meg e-mailt is. Ezek után jöttek a "csaták" szépen sorban: sms- és e-mail-háború, aztán telefon. Éreztem, hogy ő is hasonlóan érez, meg sem kellett kérdeznem. A következő találkát így előrébb hoztuk, már másnap találkoztunk, és azóta egy pár vagyunk. A műsor azóta is csak készülőfélben van (fejben), de a magánéletünk mind a kettőnknek rendeződött. Szeretjük egymást, de hamarabb nem találkozhattunk, pedig lett volna rá esély az elmúlt három évben. Most volt itt az ideje, hiszen vele is, és velem is sok olyan dolog történt, amit meg kellett még élnünk a találkozásig: el kellett engednünk valakit, meg kellett erősödnünk, önbizalmat kellett gyűjtenünk, és meg kellett nyitni a szívünket a szerelem felé.
Amikor megkérdeztem, hogy mit kért, ugyanazt mondta, mint én: szerelmes akarok lenni, és viszont szeretve lenni. Utóbbi is fontos, hiszen a viszonzatlan szerelmnél nincs gyötrőbb, fájdalmasabb érzés. Mind a ketten ugyanarra vágytunk és vágyunk a mai napig, így találkozhattunk jókor, jó helyen, és haladunk együtt egy irányba.
Nagyon békés amikor alszik. Mozdulatlanul fekszik, kezei két oldalt a feje mellett pihennek, mint aki megadta magát az álomtündéreknek. Nem tudom ilyenkor hol járhat, lehet, hogy utazik az Életében valahol, valamelyik korszakában. Csak a lélegzetvételeit lehet hallani a szobában, olyan csend van.
Viszont mikor felkel, az egész ház tudja, mely sírásától hangos, mígnem valaki odaáll a feje fölé, akire rámosolyog, és hízelgően kérleli, hogy vegye fel. Bárkit le tud venni a lábáról pillanatok alatt. Elég egy mosoly, egy kis kalimpálás kézzel lábbal, és kész, elolvadok tőle. Aztán két kéz felé nyúl és kikerül ágyából, pici teste hozzám simul, érzem minden rezdülését, a különlegesen tiszta illatát.
Aztán kezeivel felfedezőútra indul, és tapogatózni kezd, mely átvált erős, karmoló mozdulatokba, közben szemeivel fürkészi a tekintetem, hogy mit szólok én mindehhez. Így kommunikálunk: nonverbálisan, de ha verbális, az még nem egészen magyar. Még az én részemről sem mindig. A felfedező ismerkedés közben lábai egyfolytában járnak, pedig még menni sem tud, igazából még azt nem tudja, hogy alsó végtagjai mire valók. Szóval se járni nem tud, se beszélni, de mindent ért, amit mondok neki. Pár perc elteltével már érzem, hogy súlya szépen gyarapodott az elmúlt látogatásom óta, hát lefekszünk az ágyra és hagyom, hogy folytassa útját a világ megismerésében. Először szemeivel kutat a plafonon, mint valami radar, a beépített spotlámpák sorát egyenként végignézi, aztán fogalmam sincs milyen következtetéseket von le. Szemeink találkoznak, rám mosolyog, és örül, hogy van mellette valaki, így kezeivel arcomhoz nyúl, és folytatjuk az ismerkedést. Ráeszmélek, hogy valamit elfelejtettem, mikor kezeivel belekapaszkodik a nagy karika fülbevalómba, majd mikor közlöm vele, hogy ez nekem nem olyan jó, bepróbálkozik valami mással. Egyik kezével az államat karmolja, a másikkal a számban kutat. Ez olyan érdekes számára, hogy tágra nyílnak a szemei, közben a fogaimat kapirgálja, és próbálja kitalálni azok mik lehetnek, és mire valók? Neki még egy foga sincs, hát igen, egy újabb hiányosság. Ráadásul még enni sem tud egyedül. Hozom az egyik nélkülözhetetlen tárgyat az életéből: a cumisüveget, benne a finom tejcsi. Ez a kedvenc étele, és ezzel most sokat el is árultam róla. Megetetem, kezével fogja az én kezemet, engem melegség tölt el, ő pedig jóllakik, igazi szimbiózis. Néha igen mohó, és folyamatosan csak eszik, és követeli a tejet. Evés közben pedig vigyorog, és különféle hangokat képez, néha azt hiszem mindjárt megfullad, úgy hörög, meg cuppog, és kacarászik is közben, de félre még nem nyelt sosem. Nyöszörögni is tud azért, ha valami nem tetszik neki, és ehhez még az összes végtagját is felhasználja, hogy erősítse mondandóját. Ilyenkor olyan, mint egy elemes nyuszi, ami sosem merül le, és addig-addig csinálja, míg meg nem értem mit akar, és el nem éri, hogy az legyen, amit ő akar.
Aztán ha jóllakott, fel kell venni, és jön a büfiztetés, odamegyünk az ablakhoz, és ringatózunk. Ilyenkor ugyanaz a nyugalom árasztja el, mint amikor alszik, csak nyitva van a szeme: elégedett. Most éppen a függöny érdekli, a spotlámpákon már túl van. Elmagyarázom neki, hogy a sima függöny beengedi a fényt, és világos van a szobában, lehet látni a napfényt. A másik pedig a sötétítő, amely elzárja a fényt, és sötét lesz a szobában. Kezeivel megérinti a függönyt, és most azzal ismerkedik. Rám se néz, csak a bordó, mintás függöny érdekli és köti le figyelmét, úgyhogy még büfi sem volt. Némán nézi a függönyt és simogatja, én meg őt figyelem és megállapítom milyen okos, érdeklődő és kíváncsi. Aztán az idillt megtöri egy büfike. Sikerült a cél, kiringattuk a büfit, így már sokkal jobban érzi magát.
Ez az első alkalom, hogy együtt vagyunk kettesben, láthatóan jól esik neki, sosem volt még ilyen nyugodt az ölemben. Jó lenne, ha eszembe jutna egy mondóka vagy vers, esetleg egy dal, de semmire sem emlékszem. Nem is nagyon hiányolja, de persze még azt sem tudja, hogy ilyenek vannak a mi világunkban.
Aztán fejét a vállamra hajtja, valószínűleg álmos már. Hagyom, hogy elterüljön a karomban, és látom, hogy egyre csak nézelődik a szobában. Megint keresem mit nézhet ennyire, már az én szemem is radar lett egy pár óra alatt, de az enyém nem talál semmit. Az én radarom már másképp működik: nem érdekes már egy ágy, egy repedés a falon, vagy egy egyszerű párna. Aztán rám néz, hogy nézem-e, én rámosolygok, ő elnéz és kutat tovább, de már igen szűken néz, biztos mindjárt elalszik. Lehunyja szemét, én azt gondolom elaludt, ő kipattintja szemeit, és rám szegezi tekintetét, aztán megint félig lecsukja szemét, de pupillájával a szeme sarkából engem figyel. Felemelem a fejem, és máshova nézek, hogy ne zavarjam, és csak ringatózunk, mint kikötött csónak a tóparton. Aztán már nem nyitja ki szemét, csak a cumi járdogál néha a szájában. Átviszem a saját szobájába, lefektetem a kiságyba, óvatosan, nehogy felébredjen, és betakarom. Így megint békésen mozdulatlanul fekszik: a keresztfiam.
Főiskolás voltam mikor hazafelé tartottam egy nehéz hét után. Ilyenkor mindig tömeg van a buszpályaudvaron, ráadásul egy közeli kisváros lakosai mindig a mi buszunkra szállnak fel, és nem arra, amelyik nekik van kitalálva, mert a miénk sokkal kényelmesebb, és modernebb. Azon pedig presztízskérdés utazni. Szerencsére még időben fel tudtam szállni a buszra, és volt helyem is, így nem kellett a másfél órás utat végig állnom. Viszont a fáradtság olyan erős volt bennem, hogy hamar elaludtam. A buszra egyre többen szálltak fel a későbbi megállókban, és voltak, akiknek állniuk kellett, köztük egy terhes nőnek is, aki ráadásul még rosszul is lett a melegtől, ekkor ébredtem fel, és mivel a kismama hozzám közel állt, belém nyilallt a lelkiismeret-furdalás. Úgy éreztem nem lett volna szabad aludnom, és át kellett volna adnom a helyem, még akkor is ha én a belső ülésen voltam, és mások is megtehették volna, akik nem aludtak, de valamiért ilyen rossz érzés lett úrrá rajtam. Aztán valaki felkínálta helyét a nőnek, aki le is ült, és így utaztunk haza Miskolcra. Az egész történés pár másodperc alatt zajlott, de én egész úton azon gondolkodtam, hogy tehetném jóvá, amit elmulasztottam?
Mikor megérkeztünk, leszálltam és alig értem át a zebrán, megállított egy középkorú nő:
- Ne haragudjon már, nem szoktam ilyet csinálni, de elköltöttem a pénzem, és nem maradt buszjegyre valóm. Nem tudna adni nekem annyit, hogy vegyek egy buszjegyet? Felírom a címét, és visszaküldöm postán.
Egyből megörültem, hogy ilyen gyorsan törleszthetem az "adósságom", és hogy ezt a nőt a jó Isten sodorta az utamba. Két darab ötszázas volt nálam, a buszjegy alig volt több 200 Ft-nál még akkor, de odaadtam neki az egyik ötszázast, és mondtam, hogy nem kell visszafizetnie. A nő láthatóan nagyon megörült, hogy egy ismeretlen ilyen szívességet tesz neki. Nagy szó volt már ez akkor is. Én pedig megnyugodtam, hogy jóvátettem (az általam vélt) mulasztást.
Azóta figyelek az egyensúlyra, a harmóniára az életemben. Figyelem, hogy az arány megfelelő legyen az adok-kapok között. Ezért is hallgatok mindig a szívemre, az intuíciómra, mert mindig megmondja, hogy mit kell tennem. Nem szavakkal, az túl könnyű lenne. Érzéseket kelt bennem, és ezek az érzések irányítanak, melyek által még tanulhatok, tapasztalhatok az életből. Van úgy, hogy az érzés, amit kivált bennem egy olyan sorozatot indít el, melyben van fájdalom is, nem csak öröm. Viszont az élet megtapasztalásának része, és igazán akkor tudjuk megérteni a másik embert, ha volt már részünk hasonló helyzetben.
Történt egyszer, hogy megismerkedtem egy pasival, akiben én nem láttam a férfit, nagyon jó barátnak gondoltam, de semmi többet nem tudtam vele elképzelni. Nem is biztattam éppen ezért. De ez a pasi oda volt értem, csak nem nagyon merte elmondani ezt nekem, és sok minden rosszul esett neki. Ha egy bulin más pasikkal beszélgettem, ha mással táncoltam (mikor ő fel sem kért), stb. Én pedig észre sem vettem, hogy fájdalmat okozok neki.
Igazán nem tudtam, hogy ebből a visszautasításból "bajom" lehet, mert úgy gondoltam, hogy a szívem jól súg, és nem hiába nem érzek iránta semmit. Aztán jött Ő, akiben láttam a Férfit. Megláttam, és teljesen elgyengültem tőle. Egyből elvarázsolt, de nem mert lépni kettőnk kapcsolata felé. Tőle kaptam vissza azt a fájdalmat, amit én okoztam az előző pasinak. Olyan szívmarcangoló érzést soha előtte nem éreztem, mint akkor. Nem hívott fel, nem köszöntött fel születésnapomra, nem állt ki mellettem, mikor szükségem lett volna rá. Még az elején azt gondoltam, hogy biztos nem az adok-kapok ügyről van szó, hanem valami másról, mert én nem bántottam meg azt a pasit annyira, mint engem ez a férfi. De aztán bevallottam magamnak, hogy ez nem igaz. Igenis ekkora fájdalmat okoztam neki, igaz akaratlanul, de ez nem lényeges tényező. A fájdalomokozás, fájdalomokozás. A saját bőrünkön tapasztalt dolgok jobban hatnak, ezért érezzük nagyobbnak a fájdalmat, ezért felejtünk nehezen. Más története könnyen elszáll a fejünkből, a könnyei is felszáradnak hamar, a te saját sebeid pedig ott tátonganak a szívedben, míg be nem gyógyulnak. És ezek addig történnek veled, amíg meg nem tanulod, hogy a tetteidnek következményei vannak, és vállalni kell érte a felelősséget. A szív hangja pedig jól súg, mert a saját érdekedben meg kell tanulnod valamit, ami lehet, hogy néha fájdalmas, de utána hatalmas kinccsé válik. Nem akart bántani, csak tanított. Megmutatta, hogy az elmúlt években nem figyeltem magamra eléggé, a saját igényeimet háttérbe szorítottam, légvárakat építettem, túlságosan ragaszkodtam elképzeléseimhez, terveimhez és a céljaimhoz. Történhet másképp, történhet jobb, mint amit elképzeltem. És neki is tanulnia kellett. Tőlem tanulta meg, hogy elfogadja a másikat, hogy ne legyen önző, ne csak saját magára gondoljon, és hogy a tetteiért vállaljon felelősséget.
Az első férfi egyébként azóta boldog házasságban él, az egyik barátnőmet vette feleségül, a másik férfinek is van barátnője, és én is ráleltem a páromra. De mindannyian tanultunk valamit egymástól. Adtunk a másiknak valamit, amiből megtanulhatott érzéseket. Megtapasztalhattuk, hogy az apró (vagy apróságnak tűnő) tetteknek is mekkora hatásuk van a másik életére.
A fájdalomról mindig az jut eszembe, mikor anyukám elvitt engem és a húgom oltásra. Választható volt ráadásul, nem is kötelező. Nem örültem, hogy annyira ragaszkodik anya ehhez a szurihoz, mert minden egyes oltásnál ordítottam, vagy legalábbis hangosan pityeregtem, de akkor még ő döntött sok kérdésben az életemet illetően, ebben is az övé volt az utolsó szó. Ekkor viszont már nem voltam olyan kicsi, tizenegy-két éves lehettem, amikor is a váróban bejelentettem, hogy a világ legfájdalmasabb dolga az injekció! Anyukám mosolygott egyet, majd közölte velem:
- Jaj édes kislányom! Ez semmiség, majd megtudod te is, hogy vannak a világban ettől sokkal fájdalmasabb dolgok is! Sajnos meg fogod tudni. - szomorodott el anyukám, én meg csak kötöttem az ebet a karóhoz, hogy anya nem tudja miket beszél. Szegény, azt gondolja, hogy van ettől fájdalmasabb a világon, pedig nincs is - okoskodtam magamban, kimondani persze nem mertem. Szerintem már akkor sejthettem, csak nem akartam tudomásul venni a tényt, miszerint lehet, hogy igaza van. Hozzáteszem ez volt az első oltás, amikor nem ordítottam ész-veszejtve a rendelőben.
Ez az aprócska élmény mindig megmosolyogtat, mikor valami rosszul esik vagy fáj. Mindig eszembe jut, hogy hogy gondolhattam ilyet. Naiv vagyok néha tény. Ez van. Mindig hiszek az emberi jóságban, a szeretetben, a szerelemben, még az angyalokban és Istenben is hiszek. Még mindig, ebben a világban is, mert nem tudom azt mondani, hogy a világ rossz, az emberek rosszak. Azért, mert minden történés mögött van valami. Valami magasabb rendű, amit nevezhetünk Istennek, Sorsnak, Életnek vagy bárminek, aminek akarod kedves Olvasó. Szerintem nem számít, hogy hogyan nevezzük, az viszont fontos, hogy ne képzeljük magunkat Istennek vagy felsőbbrendűnek másoknál, mert nem vagyunk azok, se te, se én, se senki ezen a világon.
Ez a világ pedig éppen olyan, amiben történnek jó dolgok és rosszak is. Az utóbbinak nem szokott senki sem örülni, de azért ha megtörténik, utólag rá lehet jönni miért is történt éppen velem?
Még az elején, mikor beszereztem a fizikai sérüléseket, nem sokszor jutott eszembe a szuri. Nem kötöttem össze a sebeket, a vért és a gennyesedéseket azzal a gondolattal, hogy másfajta sebek is vannak a világon: a láthatatlanok.
A látható sérülések elég direkt módon érzékeltetik a fájdalmat. Más is látja a sebet, és tudja is milyen érzés, ha már átélte. Nem ez a helyzet a szív sebeivel. Melyet talán könnyebb leplezni egy olyan fallal, melyet bármelyik kőműves megirigyelne. Nem látod a sebeit, a varrásokat, amelyeket te magad végeztél rajta, mikor gyógyítottad. Viszont ha elmondod és nyitott ajtóval fogadod a másikat, megértő lélekre lelsz. Megoszthatod vele a rég szerzett sebeid, amikor az oviban fejbe dobott a szerelmed egy tenyérnyi nagyságú kővel, vagy amikor általánosban belenyomták a fejed a hóba úgy, hogy alig kaptál levegőt. Aztán átélted a beteljesületlen kamaszszerelmeket, utána pedig azt hitted Ő az, aztán kiderült nem. De volt olyan is, hogy észre sem vetted, hogy éppen te vagy az, aki a másiknak fájdalmat okoz, mert neked nem volt fontos, neki viszont igen, legfeljebb te ezt nem vetted észre.
A szerelem sebeitől mindenki fél. Pedig a szerelem és a szeretet is olyan, hogy azzal nem lehet bántani vagy sérülést okozni. Ha igaz és valódi. Ezt viszont nem mindig könnyű felismerni, főleg ha elborítja elméd a saját magad által felállított kép a másikról, ami egy illúzió. Ez az, ami a fájdalmat okozza. Festesz egy képet, amiben minden színes, szép a környezet, és már-már idilli a kisugárzása is. Csak éppen nem valódi. De ott lóg a falon, és akárhányszor arra jársz, csak azt látod. Egészen addig, amíg le nem veszed a képet, és meg nem fordítod. Fejjel lefelé, már más a helyzet. Minden fordítva van: csúnya, barbár, szürke és egyáltalán nem idilli. Megláttad a valóságát.
De van olyan is, hogy szürkének látod a képet, és egyszer csak kiszínesedik. Ráesik a fény, és megcsillannak az igazi értékek, melyek láthatatlanok voltak, de felfedezted benne a fekete-fehéren túlmutató apró, színes foltokat. Így megfogod, és hazaviszed a képet, amire sokan rá sem néztek, vagy elmentek mellette. Hazaérve begyújtasz a cserépkályhába, és a mellette lévő falra helyezed, hogy amikor a tüzet nézed, és melegedsz, akkor őt is lásd. A piros lángok élettelivé varázsolják még jobban, és a huncut lángok ott lovagolnak a kép felszínét csiklandozva. Elengedheted magad, mert tudod, hogy ráleltél arra, aki megmosolyogtat minden nap. Nem érzed már a tüskéket, melyek régóta szurkálták szívedet. Nem fáj semmi. Egy pohár borral a kezedben leülsz a cserépkályha elé és csak nézed, némán simogatod, ezzel megváltva a világot. Kettőtök világát.
Felöltözök, jó melegen, mert kint hideg van ilyenkor. Bár annyira nincs, mint szokott lenni. Változik minden, már a tél sem a régi – mondaná nagyanyám. Én is észrevettem, nincs se tél, se tavasz. Ez amolyan langyos télszerűség. Nincs hó, süt a nap, de még nem melegít. Korai lenne még tavaszodni. Kint is, és bent is. De mozogni jó, szeretek futni. Nem menekülni, nem a sorsom elé szaladni, csak érezni, hogy képes vagyok legyőzni a lustaságot, a tunyaságot és elindulni valami felé, megtenni és végezetül hazatérni.
Odakint a szomszédasszonyok pletykálnak a padon, nekik ez a délutáni program. Persze mikor meglátnak egyből téma leszek, összesúgnak, hogy ilyenkor elmegy futni? Normális ez? Igen kérem, elmegyek futni, egy-két körről van szó csupán, felfedezem a környéket, ahol lakom, úgysem nagyon ismerem még. Ez pedig egy jó mód arra, hogy barátkozzak a környezettel, ahol élek. Ők már biztos ismernek mindenkit, tudják ki mikor jár haza, és közben növesztik hátsójukat, nekik ez jó valamiért, én inkább mozgok.
Gondoltam most hátul kezdem, mint a magazin olvasást, fogalmam sincs mi van arrafelé, de eltévedni nem nagyon tudok, mert a kisvasút erre jár, és a sínek mentén haladva majd hazaérek, és így magokat sem kell elszórnom, mint Jancsinak és Juliskának. Nekiiramodok, de tudom, hogy egyenletesen kell futnom és levegőt vennem, különben elrontom az egészet. Szúr majd az oldalam, alig fogok látni, és csak azon jár majd az eszem, hogy mikor érek már haza, és így nem lehet élvezni a futást. Akkor el kell engedni minden gondolatot, feltöltődni a hideg, friss levegővel, és élvezni a szabadságot. Ezt imádom!
Az eleje könnyen megy, még a kezdő futóknak is, nagy a lelkesedés, az izgalom, a kíváncsiság, hogy vajon mennyire vagyok ma képes? És az eredmény magáért beszél, ezzel jó tesztelni az embernek magát, a kitartáson sok múlik. És ahogy egyre többet futsz, egyre többet bírsz. Olyan ez, mint a csalódás, nagyon tud fájni, de egy idő után erősebb leszel, a futás is ilyen. Egyre edzettebb leszel, egyre jobban bírod és egyre többet. És nem csak a tested edződik, hanem a lelked, a gondolkodásmódod is.
Az első alkalom érdekes volt, a sínek felé vezető út nem is út, mint kiderült, bár gyalog át lehet kelni rajta, autóval nem. De ez futás közben engem nem zavart, és úgy gondoltam a sínek mentén futni jó dolog, ha van út persze. Viszont egy idő után az elfogyott, így kénytelen voltam a síneken futni (nem futócipőben, hanem mezei, sima edzőcipőben), ami nem volt jó ötlet, mert az összes gubacsot éreztem a talpam alatt. De szerencsére bicsaklás nélkül megúsztam ezt a részt, és a kisvonat sem jött, úgyhogy mázlim volt. A szomszédos házak tulajdonosai biztos gondolták, hogy nem vagyok normális. Útközben aztán én is rájöttem, hogy talán először meg kellett volna néznem, hogy futható-e a terep, amit én kigondoltam. De mivel nem riadok vissza semmitől, és egyszer minden véget ér, mentem tovább, és jött is egy kereszteződés, ahol eldönthettem, hogy jobbra vagy balra, de az utóbbi visszavitt volna haza, hát a jobbat választottam, még korai hazamenni – gondoltam. Itt már éreztem, hogy fogytán az erőm: Na akkor összeszedem magam, és tovább! Tovább! Csak ezen a holtponton kell túllendülnöm és akkor utána megint jó lesz, tudom. Ilyenkor kicsit koncentrálok a légzésre, meg a tempóra. Aztán néhány perc elteltével megszokom, ez megnyugtat, és ekkor jön el a pillanat, amikor szabad vagyok! Kitisztult az agyam, nem gondolok semmire, csak a környéket látom, vagy azt sem, nincs semmi. Üresség van. Kongó. Olyan érzés, mintha átfújna a szél az agyamon és a testemen. Egyszerűen nincsen semmi, csak az érzés. Lebegő. Lágy és simogató. Nyugtató. Kimegy minden feszültség, és tiszta leszek. Percekig tartó extázis ez.
Amikor elérem az első célt, a fordulót, akkor térek észhez, beveszem a kanyart és elindulok haza. Visszafele futni már más. Akkor tudod hova mész, már kevesebb az izgalom. Megnyugtató viszont, hogy megérkezel valahova. Ilyenkor már jár az agyam is. Akkor jönnek a gondolatok mindenféle témában, meg a tervek, a hogyanok, készül a megoldás is fejben valami problémára stb.
Aztán az útra is jobban figyelek, például jó lenne a síneket kikerülni, de nem tudom merre kellene ezt megtenni, úgyhogy most megyek ugyanúgy, aztán következő alkalommal, más útvonalat nézek – gondoltam. Kerestem a kis bekötőutat, ami csak gyalog járható, de nem találtam, vagyis úgy gondoltam még odébb van, ezért egy utcába lejöttem, hogy onnan megyek haza, közben pedig kielemzem futási teljesítményemet. Útközben arra lettem figyelmes, hogy ez az út már nem is egyirányú, hanem jönnek szembe az autók, közben figyelő tekintetek áldozata is lettem. Úgy néztek, mint a szomszédasszonyok, csak ezek pasik voltak, és azt nézték, én mit keresek itt? És hogy én itt lakom? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat olvastam le az arcukról. Egyáltalán nem volt ismerős a környék, úgyhogy nézelődtem, hogy milyen szép helyen is lakom. Aztán ahogy az utca elejére értem, akkor döbbentem rá, hogy én itt lakom, éppen ebben az utcában, csak a másik végén. Nem ismertem fel innen hátulról. Tehát teljesen eltájoltam magam, nem ott voltam, ahol én gondoltam, hogy vagyok. Rájöttem arra is, hogy akik néztek, azok valószínűleg az én szomszédjaim, akiket én nem ismerek, de valószínűleg ők engem igen. Hát így is lehet ismerkedni, a környékkel és az emberekkel. Úgyhogy megint megfordultam, és mosolyogva elindultam: végre haza.
A méhecske zümmög. Nem hangosan, csak éppenhogy. Őharciasságával történt első találkozásom egy szép nyári napon esett meg, amikor is nagy családi takarítás volt az akkori nagy családi házunkban. Én olyan 10 éves lehettem. Akkoriban nagy divat volt a zenélős, rikító neonzöld színű mobiltelefon. Nagyon szerettem vele telefonálni, órákat csüngtem rajta, és beszélgettem mindenkivel, legfőképp magammal. A takarítás során az ablakpárkányra tettem, nehogy elvesszen ez a nagy kincs, mert hogy fogok én nélküle kommunikálni? Tehát óvatosan a függöny mögé bújtam és leraktam a fehér műanyagra, amin egyébként kifejezetten jól mutatott a harsány színével, és mentem segíteni anyukámnak. Tettük szépen a dolgunkat, a nappalink elég nagy volt, így jól jött a segítség, és a húgom, anyukám és én munkamegosztással raktunk rendet a hadviselt területen. Aztán amikor már közelebb értünk az ablakhoz, hogy letöröljem a párkányt, elhúztam a függönyt óvatosan, nyúltam a telefon felé, közben nevetgéltünk, mert jó kedvvel takarítottunk, és megfogtam a telefont, felemeltem és egy hatalmasat sikítottam!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! Mindenki riadt arccal szaladt felém, elképzelni sem tudták mi történhetett, én sem tudtam még igazából, mert a szemem csukva volt. Jajjajj! - kiáltott fel anyukám. Na akkor már kinyitottam a szemem és akkor megláttam a Méhecskét! Ott terpeszkedett a bal kezem mutatóujjának hegyén, és a szárnyait próbálgatta, nem tudott menekülni. Bár nem tudom, hogy képzelte a menekülést, mikor a fullánkjával a húsomba fúrt lyukat, és így odaragasztotta magát jóformán. Anyukám meg fújta, hogy szálljon már le rólam, de nem mozdult, nagyon ragaszkodott hozzám. Aztán még fújta, meg még, de még mindig ott volt, én természetesen ezalatt az idő alatt csak ordítottam, más hang ki se jött a torkomból. Aztán anyukám nyert mégis, mert úgy döntött ledönti saját kezűleg a harcias kis lényt, így hát megszabadultam a támadótól, de egy életre nyomott hagyott bennem.
Ezek után mondanom sem kell, hogy csak úgy vonzottam őket: kimentem a kertbe egy kis petrezselyemért, nyáron, mezítláb, a friss zöld gyep simogatott, aztán valami talpon szúrt: egy méhecskébe sikerült belelépnem. Aztán jött az ecetes borogatás, amitől éppen nem lettem jószagú! Aztán fekvés, mert járni alig bírtam. Ezek után úgy gondoltam, majd én megmutatom ezeknek, kivel húztak ujjat! A ház oldalában, a gázos doboz mellett volt egy lyuk, amiben volt egy fészek, a méhecskék otthona. Én meg úgy döntöttem a járda fölött köröző jó 10-15 méhecskét majd leteremtem onnan úgy, hogy átfutok rajtuk és a testemmel leterítem őket a földre és én nyertem, ők meg békén hagynak engem, és elhagyják a birodalmamat. Na ebből az lett, hogy jól nekiiramodtam, jól futottam mindig, most is, csak két méhecske megint belém ragadt, éppen a jobb combomba. Egymás mellett volt két csípés. Jól feldagadtak. Megint ecetes borogatás, megint alig tudtam járni.
Ezek után taktikát váltottam, és kerültem őket, ahogy csak lehetett. Az étterem teraszán ebéd közben gyakran meglátogattak, ilyenkor nyöszörögtem, hogy hagyjanak már békén, vagy éppen sírtam, futkároztam körbe-körbe, aztán elmentek, majd visszajöttek a narancsdzsúzra, aztán felálltam, aztán hesegettem, aztán sírtam, aztán visszaültem, megebédeltem gyorsan, és mentem is tovább. Így teltek a tinédzserévek, aztán az ifjúkori évek is, egészen addig, amíg el nem költöztem. Éppen főzök a konyhában, nyitott ablaknál, ami éppen a gáztűzhely fölött van, amikor hallom: zümzüm, zümzüm. Biztos egy légy gondoltam. Bár akkor már azon a szinten voltam, hogy attól is féltem, mert zümmögött (úgy, mint egy méhecske, szerintem).
ÚRISTEN!!! Egy méhecske! - kiáltottam fel magamban a felismeréstől, hogy mégsem légy. Nagyon megijedtem, mivel egyedül éltem, anyukám most nem tudja kiűzni, mit csináljak? Menjek a szomszédhoz?? Egyedül neveli a fiát, még a végén félreérti, meg mégis milyen dolog ez, hogy egy kis méhecske miatt itt világvége hangulatom van. Majd én szépen megoldom - gondoltam. Végül is ha megcsíp sem történik semmi különös, csak fájni fog. Megint. Végül is kibírom - cikáztak a gondolataim. Jó, akkor gondolkodjunk! - próbáltam rávenni magam a megoldás megtalálására. Logikus legyen, az a lényeg. Szegény ki akar menni. Segítek neki. Kinyitottam a másik ablakot, és láss csodát kiment. Na nem ment olyan könnyen, azért beletelt egy kis időbe, míg megtalálta a rést az üveg és a szabadság között. De ezt jól megoldottam - kihúztam magam büszkén. Hát akkor most én lettem a Méhecskehuszár! Ezt a megoldást megjegyzem, még máskor is jól jöhet. Ők is jól járnak, mert nem halnak bele, meg én is, mert engem is békén hagynak, nem bántanak. Ez az igazi konszenzus!
Jól is tettem, hogy megjegyeztem ezt a módszert, ugyanis volt egy fészek egy emelettel feljebb, és akárhányszor főzésre adtam a fejem, mindig betévedt egy méhecske. Így mindig meg kellett birkózni a feladattal, mindig bátorságot kellett merítenem, leküzdenem a félelmem, hogy mindig jól sikerüljön a menekítés. Ez persze egy idő után már nem is tűnt olyan nagy feladatnak, hiszen már lassan családtagnak tekintettem őket. És kezdtem őket megszeretni.
Egy napon aztán szintén zümmögést hallottam, akkor már egy éve ment ez a procedúra, gondoltam a szokásos vagy még annyi se: Biztos egy légy! (Akkor már nem féltem a légytől sem.) Felnéztem az ablakra, és akkor megláttam a hatalmas rokont: egy lódarázs volt. Kicsit meghőköltem, visszaléptem egyből kettőt, vagyis egyet és egy felet, mert annyit engedett a fal, elvégre csak egy paneles konyha, és akkor megijedtem. Megint. Végül is eddig is voltak méhecskék, darazsak, ez most egy kicsit nagyobb (sokkal nagyobb), de ugyanez az elv működhet. Megint bátorság összeszed, félelem leküzd, mély levegő, kézemelés, ablak kinyit és imádkozás, hogy kitalál. Zzümmmmm, Zzümmmmm, mély, erős hangja volt a lódarázsnak, és még a végén Darázshuszár is lett belőlem, mert ő is kitalált, és élt tovább. Meg én is, mert innentől kezdve nem féltem a sárga-fekete csíkos, fekete és barna csíkos, kicsi, nagy, esetleg óriási Zümmögő Zümikéktől. Csak hiányoznak egy kicsit azért. Most, hogy már nem félek tőlük, nem látogatnak meg olyan gyakran. Nyugodtan főzök, mert tudom, a fészek már nincs meg, és csak véletlenül tévedhet be egy-egy kis elkalandozott sárgacsíkos harcos. És azóta a mézet is megszerettem.
