Új év, új élet?

Mindjárt éjfél és átlépünk az új évbe. Kezdődik a himnusz is hamarosan, előkészülünk a fogadására, felállunk, csendben vagyunk, megkönnyebbülünk a számvetéstől. Lepereg az év előttem. 

Januárban bizakodtam, hogy jó lesz ez az év, tele voltam tervekkel: új állás, új élet, új környezet, új város, új ruhák, több pénz, több elismerés, több barát, több ismerős, több utazás illetve végre idén elmegyek nyaralni, és idén lesz párom is. Hát a január eltelt, de ebből semmi nem vált valóra, így gondoltam elmegyek egy asztrológushoz, biztos, ami biztos, mert idén már tényleg változást akarok, és elegem van ebből az állóvízből és toporgásból! Az asztrológus elmondta, hogy jó úton járok, és kérdezte, hogy nem akarok-e külföldre menni, mert benne van a képletemben. 

- Hát, erre én most nem gondoltam - mondtam határozatlanul. (Lehet, hogy mennem kell külföldre? - kicsit szöget ütött a fejembe, de nem éreztem, hogy ezt kellene tennem.) A gondolat tovaszállt a fejemből és mentünk is tovább a párkapcsolatra, mert az foglalkoztatott leginkább. Az asztrológus közölte, hogy még nem ismerem a férjem, de hamarosan találkozom vele. (Szuper - gondoltam, és megnyugodtam, hogy akkor mindjárt megismerem életem szerelmét.) És a munka? - kérdeztem - már nagyon szeretnék innen elköltözni, de nem külföldre, hanem csak más városba, ahol van egy kis élet. 

- Május 7-én - plusz-mínusz 1,5 hónap - lesz egy direkció, ami a munkára vonatkozik, akkor várható változás ezen a területen - közölte az asztrológus, amit én készpénznek vettem. Olyan sokára! - elkeseredtem, mert az olyan messzinek tűnt. De nem baj, megtörténik, az a lényeg! - nyugtattam magam. Addig csak várnom kell és tenni a dolgom tovább. 

Aztán jött a február, ami önéletrajzok küldéséből állt, mert szentül meg voltam róla győződve, hogy tavasszal elkezdem az új életemet, és arra fel kell készülni, hát tervezgettem tovább. Nézek albérleteket, hiszen hamarosan költözök. Elég drágák voltak, mint a ruhák is, amiket kinéztem. Nem vettem meg egyiket sem. Majd márciusban - halogattam a dolgot egy kicsit, és gyűjtögettem az új életre. A tavasz kezdete, imádom, jön a melegség, rügyeznek a fák, kirándulok sokat, bár még hűvösek az éjszakák, de a tervek nem fagytak meg, menni kell tovább. Persze mondanom sem kell, se állás, se pasi a láthatáron nem volt. Aztán jött az április, majd a várva várt május a direkcióval. Na majd most, most lesz, érzem most fog történni valami nagy dolog!!! Na hát, azon kívül, hogy ekkor kezdtem el újra írni, semmi nem történt. Se állás, se pasi.

- Hát ez nem lehet igaz!!!!! - bosszankodtam görcsösen ragaszkodva a terveimhez - nem sikerül, nem sikerül!! De hát miért??? Mit akar a sors ezzel? Járt az agyam egyfolytában, már annyira belefáradtam az agyalásba, hogy fájt tőle a fejem. Így történt, hogy nyáron elhatároztam kicsit kitisztítom az agyam, és hagyom, hogy kapjon egy kis levegőt. Elmentem szabadságra, a főnököm kiválasztott egy hetet. Mondtam, hogy nekem mindegy mikor megyek, rábízom. (Illetve a sorsra, de ezt neki nem mondtam.) Hát annyira jó volt hozzám a sors, hogy éppen akkor volt a Nők Lapja nyári tábora, amire lehetett jelentkezni. Gondoltam jó lesz egy kicsit felszabadulni, kicsit megint gyereknek lenni, meggyőztem magam, hogy nekem erre van szükségem.

Tábor: már maga a szó is varázslatos, jó hangulat, új emberek, új környezet, és semmi felelősség, kicsit kiszakadhatok az itthoni megszokott környezetemből, az itteni bajoktól eltávolodok, és kitalálom mit fogok csinálni. Felköltöztem hát Pestre egy hétre az egyik barátnőmékhez, és alkottam 5 napon keresztül! Felszabadító érzés volt, hogy az évek óta teherként cipelt szerelmi bánatomat letehettem valahova egy sötét sarokba és otthagyhattam, aztán kitáncoltam magam a modern tánc órákon: kinyíltam, mint egy virág, felszálltam, és repültem, csak repültem; de voltam színházban is egy kicsit mint törzsfőnök-feleség, és kiderült rendkívül intuitív vagyok! Ennek a képességemnek a felszínre törésétől nagyon boldog lettem, és nagyon sok erőt adott nekem a továbblépésben. 

A legfontosabb mégis a kreatív írás volt az öt nap alatt. Tízen voltunk a csoportban, és az összes korosztályból voltak lányok, nők, feleségek, anyukák, asszonyok, és hihetetlen volt az a fajta kreativitás, hit és biztatás, amit egymásnak adtunk és egymástól kaptunk. Azóta meg is alakult a mi kis írói csoportunk, ami kibővült a második kurzus résztvevőivel, így még több barát lett, és így folytatjuk a munkát, együtt. Mert amit a tábor adott, és amit mi adunk egymásnak, arra vágyik valójában minden ember, és én is ezt akartam év elején: új barátokat, új várost, új életet, elismerést - és megkaptam, akkor, ott, a táborban, 5 napra. De van, ami azóta is tart: a barátságok, a biztatások, a hitem, az alkotói tevékenységem, amiben azóta is örömömet lelem, és a szabadságban repkedek, mint szárnyait próbáló madárka. És ezek az emlékek egy életre szólnak, nem csak erre az egy évre. Ezután éreztem egy hihetetlen nagy nyugalmat, harmóniát és békét magamban. Megszabadultam a görcstől, ami bennem volt év elején a terveimmel kapcsolatban. Persze most is vannak terveim, de tanultam egy kis rugalmasságot, spontaneitást, és nyertem erőt, intuíciót és önbizalmat. Ezután pedig, amikor már nem is számítottam rá, találkoztam egy Férfivel. Első pillanattól kezdve éreztem benne a férfiasságot, az őszinteséget, a bátorságot, a kreativitást és a szerelmet. És azóta is érzem, minden csókjában, ölelésében, minden érintésében és mozdulatában, mikor kávét hoz reggel az ágyba, vagy éppen pezsgőt tölt így éjfélkor a himnusz elején: "Isten, áldd meg a magyart ...." - csendül fel a szobában, és áldd meg a kapcsolatunkat, az életünket, a családunkat, barátainkat, az álmainkat és adj nekünk erőt a megvalósításukhoz, és hogy megőrizzük a belső békénket.

Boldog új évet kívánok mindenkinek!

Nyomok

A téli szünetben azt szerettem a legjobban, hogy általában akkor már volt hó, és ki lehetett menni játszani. Ilyenkor délután anyukám sütött valami finomat, apukámat pedig rá lehetett venni, hogy addig menjünk ki szánkózni. Felöltöztünk melegen, kimentünk a garázsba, leporoltuk a szánkót, megkerestük a kockás plédet, leterítettük, hogy a fenekünk ne fázzon a kinti mínuszban, és a kapun kívül már ugráltunk is a boldogságtól, hogy a félméteres fehérségbe belevetjük magunkat. Odakint ekkor már órák óta esett a hó, és a fákat, az utcákat és a járdákat egybefüggő hótakaró borította. Csend volt és nyugalom, csak a kóbor kutyák lába alatt ropogott a hó. Ezt a csendet törtük mi meg, mikor kiáltottunk apának, hogy gyorsabban, gyorsabban! – és közben nevettünk. A házunkat már régen elhagytuk, és csak mentünk sebesen, egyre messzebb. Amikor észre vettük, hogy a szánkó nyomot hagy a hóban, mi is azt akartuk, és a kezünkkel lenyúltunk a hideg hóba. Növekedett is a nyomok száma, már több ujjnyi szaladgált belőle a két sín által képzett egyenes vonalak mellett, bár meglehetősen görbék voltak. Ropogások és surlódások hangját kiabáltuk túl: Gyorsabban, gyorsabban! – majd nevettünk megint. Apa elég jól bírta a tempót, és a lábnyomait próbáltuk eltüntetni a szánkóval összeesküvésben, már ráhajoltunk a kockás plédre, majdnem hason fekve repültünk, így mindkét oldalon ki tudtuk tenni a kezünket, és csak rajzoltunk a hóba. A hideget már nem éreztük, mert a kezünk teljesen elgémberedett, így az egész tenyerünket használtuk, mert az még nagyobb és még láthatóbb nyomot hagyott a szánkó mellett. A mosoly is az arcunkra fagyott, hang is csak véletlenül jött ki a szánkon, ha a légáramlat éppen segítségére volt, amikor apa hátranézett.

– Ti meg mit csináltok? – kérdezte értetlenül.

– Hát nyomot hagyunk. És így tudjuk mind a két kezünket használni – mondtam magyarázóan, és a kezeimmel megmutattam, hogy csináljuk. Hasaltunk egymáson, a lábunk lelógott a szánkóról, azt sem éreztük már, hogy van. Erre apa elnevette magát, de utasított minket, hogy üljünk rendesen, mert különben nem visz minket haza.  És egyébként is, ezek a nyomok holnapra már nem lesznek itt, magyarázta. Összejárkálják a kocsik, meg az emberek, meg a kóbor kutyák, de ha mégsem, akkor pedig elolvad a hó és vele együtt a nyom is. Megszólalni sem tudtunk a csalódottságtól, hát megfordultunk a szánkóval és hazafele vettük az irányt. Csend volt, csak a szánkó hangja hallatszott és apa nagy ropogó lépései. Visszafele is ugyanazon az úton mentünk, és láttam a nyomokat: - Gyorsan menjünk át a másik oldalra, mert így odavesznek a nyomok! – kiabáltam hangosan. Apa elég ideges lett, hogy magyarázata nem ért célba, de azért nagy sóhajtozva átment a jobb oldalra, és egy összekacsintás után ott is elkezdtük a húgommal gyártani a nyomokat ugyanolyan lelkesedéssel, mint odafele. Lenyúltunk a hideg hóba, és puha kezek csíkozták újra a csillogó fehér havat az esti fényben. Viháncolva értünk haza, hogy az út mindkét oldalán ott a kezünk nyoma. Büszkén szálltam le a szánkóról: ha holnapra eltűnne, majd kijövünk és megcsináljuk megint – ez a megoldás apa. – mondtam okosan, majd levettem a kockás plédet és bevittem a garázsba, hadd pihenjen holnapig, amíg újra útra kelünk nyomot hagyni a világban.  

Várakozás: ami jön, még nincs itt

Az emberek talán ezt utálják a legjobban. Várni az orvosi rendelőben, a buszmegállóban vagy a zebránál, hogy mikor lesz zöld végre, de adventkor szeretnek várni. Az más. Azért, mert tudják, hogy jó jön. Közeledik a karácsony, a szilveszter, az új év, amikor ajándékot adnak és kapnak, és reményt, hogy jövőre jobb lesz. Legalábbis ezt hiszik. Ez olyan lendületet ad nekik, hogy úgy gondolják ez olyan időszak, amikor örülhetnek. Pedig, ha tudnák!! Mindenki rohan és felszáll az első buszra, ami jön, mert nem tudnak várni, de akik tudnak, azok megkapják a következő járaton az ülőhelyet és a kényelmet, és lehet, hogy még ismerős vagy barát is lesz rajta!

Az utolsó két karácsonyt egyedül töltöttem itthon. Tavaly megfogadtam, hogy idén nem egyedül fogok ünnepelni. Nem tudtam, hogy találom meg azt a férfit, akit beengedek az otthonomba, de tudtam, hogy így lesz. Igaz tavalyelőtt is ezt gondoltam, de akkor ez nem sikerült. Most igen. Mit csináltam másképp? Hát nem szálltam fel az első buszra. De még a másodikra sem. Az egész évet várakozással töltöttem, meg a tavalyelőttit is. És még azelőtt egy párat. Éreztem, hogy megtalálom a szerelmet, de azt nem tudtam mikor és hogyan, és hogy kivel. A várakozás olyan volt, mint amikor vártam a buszt, hol felszálltam az elsőre, ahol tömegnyomor volt, és levegőt sem lehetett kapni, hol vártam nyugodtan, mert tudtam, mindjárt jön a következő és azon még talán helyem is lesz, de levegő mindenképp. A szerelemre is várni kell. Nem lehet kapni a boltokban, még a nagy bevásárlóközpontokban sem, nem lehet megfizetni, nem lehet örökbe fogadni, de nem is lehet egy bokorban sem rálelni. Cupido vagy jön és eltalál a nyilával, vagy nem. 

Egyet kértem tőle: szerelmes akarok lenni, és viszont szeretve lenni. Nem volt hosszú lista a kívánságokból sem, már nem. Csak szerettem volna szerelemben, szeretetben ünnepelni meghitten, díszesen, csillogva-villogva, boldogsággal, elégedettséggel a szívemben.

Így az adventi várakozás hosszú évek után most először kerített hatalmába, gyerekkorom óta. Emlékszem, a húgommal kutattunk az ajándékok után, vajon mit fogunk kapni. Nem bírtunk várni karácsonyig. Egyszer sikerült is megtalálni, akkor már felértük a szekrény legfelső polcát. Kár. Előre tudtuk, hogy társasjátékot kapunk, meg pár ruha is volt ott még azt hiszem. Persze akkor meg abban kezdtünk el reménykedni, hogy lesz még valami mellé. Nem volt. Így az előre kikutatott ajándéknak karácsonykor annyira már nem is tudtunk örülni. Így voltam most én is. Már november elején kezdtem lemondani arról, hogy vágyaim szerint ünnepelhetek, mert akkor már régen meg kellett volna ismernem azt a férfit, akivel az ünnepeket tölthetem. Legalábbis ezt diktálta a józan ész. A racionalitás viszont beviszi könnyen az embert abba a bizonyos sötét erdőbe, ahol elkezd keresni és mindenáron találni akar, de ott nem fog. Meg kell várni, míg Cupido megérkezik és hirtelen, villámcsapásszerűen kilövi nyilát a két szívbe, ahol kialakul a szerelem. Eljött az, amit vártam. Karácsony előtt ideért. Éppen időben. Köszönöm.

Nyugat és Kelet harca

Mindenki a nyugat örömeit hajszolja és bármit megadna egy luxuslakásért 5 fürdőszobával, 3 különálló WC-vel, többmilliós, de legalább több-százezres ruhatárral egy lehetőleg 100 négyzetméteres gardróbban, a konyha pedig hasonlítson egy nagyvárosi luxushotel éttermének konyhájára mind felszereltségben, mind nagyságban. Csillogás, ragyogás, éjszakai élet, zajos társadalmi események, nyüzsgés, pörgés. Persze a nyugatnak is van előnye: van éjjel-nappali, bármikor lemehetsz cigit vagy piát venni, vagy éppen csokit, rengeteg szabadidőd van, már ha nem napi 12-14 órát kell dolgoznod az "álommunkahelyen", bárhova el lehet jutni viszonylag rövid időn belül, kivéve ha dugó van! Fellelhetőek a nagyvárosi menő macsók, és a szingli nők, akik sosem értik meg egymást, és egyfolytában panaszkodnak egymásra emiatt, de mégis a másikat akarják. Jó állással kiváló esélye van egy menedzsernek egy szingli nőnél, aki többnyire okos, szeretne karriert csinálni, megbecsülést szerezni a munkahelyén, és a saját lábán megállni. A probléma ott kezdődik, amikor a macsó rájön, hogy erre valóban képes ez a nő, de így nem tudja teljesíteni férfiúi "kötelességeit", senkinek érzi magát mellette, közben nem érti miért, hiszen menő állása van, lakása és meglehetősen nagy, nyugati autója! A nő is csodálkozva tekint hím szerzeményére - mert általában annak tekinti - hogy miért nem működik a dolog, mikor a pasinak tök jó állása van, meg menő kocsival hasít az utakon, meg még jól is néz ki, de valami nem oké. Ekkor elkezd kattogni a nő agya: Vajon ki ez a pasi mellettem? Biztos, hogy jó döntés volt feladni a függetlenségemet? Emiatt a pasi miatt? Aki elmegy dolgozni reggel, és még csak vacsorára sem ér haza. És ugyanúgy egyedül eszem, iszom, tévézek, vagy barátnőzök, na jó aludni hazajár, végül is együtt alszunk. Elmegyünk ide-oda, nyaralás is van, valahol messze Nyugaton, tengerrel és koktéllal. Akkor mi bajom van? - teszi fel magának a kérdést a szingli nő.

A pasi mindebből csak annyit lát, hogy a nő nem szól hozzá, biztos valami baja van, de nem mondja, tehát nem vele van baja, és ha van is valami, az nem lehet lényeges. Ezért nem változik semmi, aztán az emancipált nő fogja magát, és kiteszi a szűrét, és kezdődik minden elölről. Aki keres, az talál - tartja a mondás, de mindegy kit. Amíg a menedzser pasi azt hiszi, hogy a szingli nő karrierista, erősen öntudatos, önző és parancsnoki válfaja kell neki, nem találja meg a hozzá illő párt. Ugyanekkor, amíg ugyanez a nőtípus hiszi azt, hogy a szintén karrierista macsó csávó való neki, aki attól érzi magát valakinek, hogy a látszatra sokat költött, hát ő sem lesz boldog!

Ezzel szemben keleten béke van és nyugalom. A harmónia otthona, ami ott van a természetben, az utcán és az emberek házában, lakásában, udvarában is. Csend van, legfeljebb a madarak csicseregnek, a víz csobog, és a szél lengeti a fák ágait. Van kapcsolat a természet és az ember között, vannak ölelések, érintések, simogatások, van tiszta levegő, melyet mélyen magába szívhat az ember és van szerelem, szeretkezés. Itt a különbség abban áll a nyugathoz képest, hogy a nő megőrizte befogadó képességét, tehát képes a férfire felnézni és magába tudja fogadni, lelkileg és szexuálisan is. A keleti nő megértő és kedves, csábító és érzéki, művelt és intelligens, ugyanakkor nem hagyja magát megalázni, van büszkesége, tartása. A keleti férfinek is sikerült megmentenie magát azzal, hogy férfi maradt. A megvalósító férfi, akinek megvan a magához való esze, kitartó és bátor, érzéki és kezdeményező, erős és támogató, képes a racionalitáson túl a nő megérzéseit elfogadni és inspirációnak tekinti azt. Kapcsolatuk gyümölcsöző, hiszen mindkét fél azt nyújtja, ami: a férfi férfit ad a nőnek, és a nő nőt a férfinek. Harmónia van, amiről olyan sokat hallani mostanában, látni viszont nem igen lehet. Mármint nyugaton, vagy azoknál az embereknél, akik ezt hajszolják. Keleten látni és valóban létezik, nemcsak látszat. Csak mi nem ott vagyunk, vagyis félig ott vagyunk, félig nem. De valahogy mind a kettőt akarjuk. De megy együtt a kettő? Mivel éppen középen vagyunk egy nagy medencében hegyektől védve, miénk lehetne az arany középút, de mégsem az. 

Addig amíg az emberek, férfiak és nők, eszeveszetten futnak a külsőségek után és a látszatra költenek milliókat, addig nem veszik észre az élet szépségeit, ami jelen van a hétköznapokban, pedig ez a harmóniateremtésben nagy szerepet játszik. A megteremtés után azonban vigyázni is kell rá, ápolni kell naponta, mert olyan mint egy virág, ha nem öntözöd, nem szereted, akkor elszárad és meghal, ugyanez történik a harmóniával is.

Éveken keresztül küzdöttem valamiért nagyon erősen: hogy jobb állásom legyen, jobb életet éljek, és végre találjak már egy férfit! Budapest szép nagyváros, tele olyan helyekkel, amiket szeretek, és ott a Duna, aztán ott is vannak barátaim, viszont ott több a munkalehetőség, a fizetés, amivel meg lehet teremteni egy viszonylag nyugodt, kényelmes életet, könnyebb, mint itt a vidéki nagyvárosban a keleti régióban. Hogy lehet-e ezt ott élvezni, azt viszont már erősen kétségbe vonom. Sokan megszerzik, sikerül nekik és mégsem boldogok. Én az vagyok annak ellenére, hogy nem értem el, amit akartam. Azért, mert a Sors megajándékozott a Kelettel. Pedig Nyugatot kértem, mint sokan mások. Most pedig itt ülök egy közeli faluban, a kerti tó mellett kávéval a kezemben, jönnek a cinkék a faágakra csicseregni, beköszönnek, majd mennek tovább, nézem a kertet a napfelkeltében, és hihetetlen nyugalmat érzek. Mosolygok magamban, de legszívesebben hangosan kinevetném magam, hogy mennyire könnyű megvezetni az embereket a látszat gyönyörével, a könnyen megszerezhető, kényelmet nyújtó berendezésekkel, amelyekkel pótolni lehet a boldogságot. Nem lehet. Erre nem e világi, nem látható dolgok képesek. A szerelem és a hit ad az embernek boldogságérzetet. Ahogy ülök és szürcsölöm a forró kávét, érzem, hogy sikerült. Nem úgy, ahogy én gondoltam, nem ott, ahol én gondoltam, és nem akkor, amikor én gondoltam, de sikerült és boldog vagyok.

Fogkefeszerelem

Hosszú teste, karcsú dereka és fehér haja lépcsőzetesen levágva igazi nővé varázsolja. Minden reggel korán kel, és várja, hogy kézbe vegyék. Munkája a tisztítás, a lerakódott mocsok eltakarítása, és az illatosítás. Este is jönnek érte, és ugyanezt megteszi azért az egyetlenért, akit szeret, és csak az övé, ugyanezt kapja vissza is, hiszen tudja, hogy a szerelemben nem jöhet szóba a megcsalás.

A nap felkelt, ő is ébredezik, álmosságát a hideg víz elűzi, majd illatos krémet kap, és megérkezik a barlangba, ahol sötét van, de meleg, és neki lát munkájának. Hajának minden egyes szálával kisepri a résekben meghúzódott maradékokat, fényesre pucolja a bejárat minden egyes alkotóelemét. Az első erős tisztítómunka után kedves simogatást kap, tudja, jól végezte dolgát, majd újra laza mozdulatokkal késztetik a munka folytatására. Büszkeséggel telve odasimul a sziklás hegyekhez, és beleheli friss illatával a területet. Végezetül őt is megtisztítja az egyetlen, majd visszakerül helyére, ahol az újabb teendőig vár. Minden reggel így telt el, együtt keltek, együtt dolgoztak, és este is együtt tértek nyugovóra. Hónapokon keresztül senki nem zavarta meg őket, kettesben tudtak lenni.

Egyik reggel azonban arra ébredt, hogy nincs egyedül. Érezte, hogy valaki nézi, a hajához ér, simogatja és némán szereti. A reggel fényében megpillantotta azt a másikat. Elöntötte a féltékenység, az irigység, utálta, hogy le fogják cserélni, már nem kell neki és tudja, hogy bele fog halni a veszteségbe. Remegett a félelemtől, mert hallotta, hogy a halál eljön érte egyszer, amikor nem is számít rá, és az az egy, az egyetlen ki fogja dobni, és egy szeméthegyen fog ébredni. Tudta, eljött a vég.

Ebben a pillanatban belépett Ő, tudta, hogy nem őt fogja választani, nem kell többet dolgoznia, nem lesznek közös teendőik többet, és neki még végig is kell néznie ezt az egészet, ahogy ők ott ketten a tükörben enyelegnek. Közeledett a keze, és hozzáért a hajához, megsimogatta, bekrémezte, és elvitte a melegség barlangjába. Hát mégis engem választott! – örült a fogkefe, és hatalmas megkönnyebbülést érzett. Mégis szeret, engem szeret – gondolta – és vidáman végezte dolgát. Az első kör után, jött a hideg zuhany, és látta, hogy ott van az a másik. Mit keres ez itt akkor? – kérdezte magától. Mégis lecserél, csak még egyszer utoljára együtt vagyunk? Ezt nem teheti velem! El sem akar búcsúzni? Hogy lehet ilyen kegyetlen! Most biztos a simogató kezeivel ki fog dobni és nekem annyi! – kesergett a fogkefe. És akkor az egyetlen megsimogatta, lefürdette, és egy csókot nyomott a fejére, majd visszatette a helyére. A másik mellé. A fogkefe csodálkozott, és némán figyelte, ahogy az egyetlen a tükörben mosolyog, és csábítóan csücsöríti a száját, majd nézi, hogy nem maradt-e valami lepedék a fogán. Nem is szokott így ellenőrizni – gondolta – azt hiszi, nem végeztem jó munkát? Ekkor egy valamivel magasabb, szőrösebb és erősebb testet pillantott meg a tükörben, és látta, ahogy átöleli az egyetlent. Ő pedig megfordult, és hűvös, szerelemes csókot lehelt kedvese ajkára, majd kiment, és a kedves keze kivette mellőle azt a másikat. A fogkefe pedig tudta, hogy ez nem a vég, hanem valami új kezdete.

Gesztenye

A kedvencem az őszben. Különösen azt szeretem, amelyik szép kerek, és elég nagy, mert azokat olyan jó kézbe venni. Sima és nagy szeme van. A gesztenye egyszemű gyöngy. Az ősz jellegzetes színét viseli, a mélybarna és világosabb árnyalatai ötvöződnek benne. Kiskoromban a húgommal gyűjtöttük őket, mikor mentünk a temetőbe. Nagyapámat sosem ismertem, mert anyukám is gyerek volt még, mikor meghalt. Akkor még csak őhozzá jártunk ki Mindenszentek ünnepén, mécseseket és koszorút vittünk a sírra. Van egy kép is ott róla, szép barna, nagy szemei voltak, a szemöldöke össze volt nőve, de igazán barátságos, jóindulatú tekintete volt, és sármos arca. És szerintem oda voltak érte a nők, elég jóképűnek láttam. Fiatalon halt meg, rákban.

A sírt letisztította anya, mi addig szaladgáltunk a húgommal, nem nagyon értettem, miért csinálják ezt a felnőttek. Mindenki egyszerre kimegy a temetőbe, egyszerre sír, egyszerre gyújt gyertyát, és egyszerre megy haza. Mi a gesztenyével voltunk elfoglalva, és azon versenyeztünk, ki tud többet összegyűjteni. Aztán amikor már nem tudtuk hova rakni, a földre potyogtak, mint a síroknál álló emberek könnyei. Csak ezek koppantak is a földön, nem hang nélkül csordogáló, hosszúkás, sós vízcseppek voltak, hanem kemény, gömbölyű gombócok, amelyik közül néhány szét is tört a földre érkezéskor, mint a szívek fájdalom idején. Az emberek összeölelkezve siratták elvesztett szeretteiket. Volt olyan sír, amelyik még friss volt, ki sem látszott a föld a sok koszorú alól, és a család ott állt és sírt, senki nem beszélt. Csak álltak és sírtak. Mint a gesztenyefák. Évtizedek óta ott állnak szótlanul, és potyogtatják gesztenyekönnyeiket a sok halottért, akiket oda temettek el. Minden évben ősszel megteszik ezt ők is. Természetes.

Anyukám szólt, hogy jó lenne, ha mi is odamennénk a sírhoz és elmondanánk a Miatyánkat. Közösen. Letettük a nehezen összegyűjtött gesztenyéket egy kupacban a földre, odamentünk a sírhoz, megfogtuk egymás kezét, és a család együtt, hangosan elmondta az imádságot. Aztán szótlanul ott álltunk a sírnál, mi a húgommal csak néztük a fényképet, és anyát. Hol az egyiket, hol a másikat. Aztán eszünkbe jutott a gesztenye. Elmentünk érte, ahova letettük, összeszedtük őket, most már nem külön-külön, hanem összegyűjtve egy szatyorba tettük. Elindultunk hazafelé, és megérkezés után egyből neki láttunk figurákat készíteni a sok fakönnyből és gyufából. Embereket alkottunk, akiknek volt keze, lába és feje. Újjáéledtek a gesztenyék, egészen más arcukat mutatták. Ilyenkor mosolyogtak, és vidámak voltak. Tudtak járni – persze a mi segítségünkkel –, beszélni is, és látták azt, amit mi, az egy szemükkel. Adtunk nekik hangot, és nem vesztünk össze kié szebb vagy nagyobb, csak játszottunk a gesztenye-emberekkel. Jól éreztük magunkat. Azokkal, akik a temetőből jöttek el hozzánk, hogy együtt nevessünk.

Ma már három ember sírjához megyek, ott van nagymamám és nagybátyám is. Egyszerre a többi emberrel kimegyek, mécsest gyújtok a lelkükért, virágot viszek a vázába és imádkozom értük. És magamért is, hogy a veszteség, ami ért, ne emésszen fel önző módon, és hogy az emlékeim életben maradjanak. A gesztenyefák egyre kevesebbet sírnak mostanában, pedig még ott vannak, de gesztenyét alig találok. Pedig szeretném őket hazahozni, és játszani velük. Úgy, mint régen.    

   

Lélekgombolyag

A felhők fölött van egy puha, selymes ház, mely mindig változtatja alakját és színét. Úgy néz ki, mint egy hatalmas vattacukor és a szivárvány színeiben pompázik. Ablakai tágasak és törhetetlenek. Néha gömbölyűek, néha kockák, de van, hogy bezár mindent, és sötétség lepi el a belső teret. Van benne egy gépezet, mely gombolyagokat készít szüntelen. Többféle anyagból és színből, a variációk sora végtelen. Van, hogy több színt is kombinál. Nagyon precízen és pontosan dolgozik. Egy gombolyag elkészítése 6 napig tart, majd útra kel és a hetedik napon érkezik meg a Földre.

A lélekgombolyag elkészítése bonyolult folyamat, és nagy felelősséggel jár, hiszen a Földön két vagy több gombolyagnak is találkoznia kell adott helyen és időben, és ez megfelelő adottságok nélkül komoly károkat idézhet elő a lélekben. Tehát a gombolyagokat úgy kell elkészíteni, hogy azok alkalmasak legyenek egy-egy találkozás megélésére, feldolgozására és továbbvitelére. Ilyenkor összekapcsolódnak a gombolyagok és információt cserélnek, ezáltal megváltozik összetételük, esetleg színük és alakjuk. A rugalmasság tehát alapkövetelmény, így csak ennek megfelelő anyagból készülhetnek.

Az egyik nap nagy feladat érkezett a házba: többféle színkombináció alapján kell elkészíteni a lélekgombolyagot. Azonnal el is kezdődött az erőt próbáló munka. Az első nap a gombolyag váza készül el, melynek alapja a fehér és a fekete fonal. A fehér a tisztaságot, a fényt ülteti el, a fekete a kínt, a sötétséget érzékelteti. A pozitív és negatív energiák sziporkázva szikráztak a két szín találkozásakor, majd a tűzijáték végeztével kiegyenlítődnek és összeérnek. Megalkotják a gömbölyű formát, melynek egyik fele fehér, a másik fekete. A második nap már nyugodtabban indul, egy piros szálat fűz hozzá a gép, mely a szeretetet, szerelmet, az életet és a boldogságot szimbolizálja. A két alapszínbe szinte belesimul a tűz színe, és egy rózsa alakjában a gombolyag közepére helyezkedik. Ő lesz a lélekgombolyag központja. A harmadik napon jön a hit és a bölcsesség, érkezik a kék. Harmatként cseppen a vörös rózsára, s olyan szorosan kapcsolódnak, hogy elválaszthatatlanná válnak. A kék kis csepp folyamatosan táplálja a rózsát vizével, hogy el ne hervadjon. Higgy önmagadban és tedd a dolgod! – suttogja a rózsának! Majd a negyedik napon a gombolyag két színt is kap: egy narancs és egy sárga fonál érkezik. A naranccsal a lelkesedés, a határozottság és a bátorság költözik be, testvérével, a sárgával pedig az értelem és az energia. A két szín is csatlakozik; a rózsa körül lágy sellőként úszkálnak, vidáman játszadoznak. Az ötödik napon jön a zöld, egy faág hull a gombolyagba, és a sellők a rózsa alá fektetik. A földi természettel való kapcsolat fontosságát hangsúlyozza, melyből erőt meríthet a lélek a nehéz időkben. Ha bánat ér, jöjj el hozzám, és megmutatom neked az eső után fényesen pompázó szivárványt! – kérleli a zöld a rózsát. A hatodik napon megérkezik az ibolya szellője, hozzá tartozik a spiritualitás és az intuíció, mely vezeti a lelket saját útján, hogy beteljesítse feladatát. Kiválasztják azokat a lélekgombolyag-társakat, akikkel élete során találkoznia kell, hogy megtanulja az élet érzéseit, az adni tudás képességét megélje, és hogy a gombolyag megtalálja hitét. A hetedik nap hajnalán az ibolya szellő lehelletével életre kelti a gombolyagot, mely megrázza magát és elindul a Föld felé, hogy megérkezzen arra a helyre, ahol megtanulja az Életet.

Keresztfiamnak: A kereszt

Munkába menet is rajta jár az eszem. Azok a szemek, és a kezei, na meg a lába! Teljesen oda vagyok érte! A telefonomban is állandóan az ő képét nézem. De egy nő megállít az utcán álmodozásom közepette, s magamhoz kellett térnem.
- Ne haragudjon már, van errefelé valami bababolt? Olyan régen jártam erre, nem emlékszem.
- Igen, itt van egy az első kapualjban.
- Köszönöm szépen - feleli lelkesen a hölgy. Csak venni akarok valamit a picinek, mert a lányom lesz a kereszt! - s már indult is célja felé.
Mosolygok, mert én is az leszek. A kereszt. Szép név. Loló Kereszt Anita az új nevem. Jár hozzá egy gyerek. Gyönyörűséges. Előveszem a telefont, megvan-e még. Meg, Hál'Istennek, mind a száz kép, amit az első nap készítettem. A keresztfiam. Jó neki, két anyja is van. Egy sima és egy kereszt. A sima megszülte, eteti, gondozza, ápolja, szereti, bünteti, jutalmazza, neveli... és a kereszt? Keresztbe tesz? Nyilván, az anyjának! Mert hát a gyerekével az ember csak nem csinál ilyet! Majd hozzám jön sírni, meg tanácsot kérni, meg szidni az apját, anyját, nagyanyját, nagyapját és az összes többi családtagot. De jó lesz!! Úgy 20 év múlva. Vagy 10, a mai gyerekek már korábban érnek.
Vajon mit csinálhatnak egész nap? Eszik? Alszik? Most ezen fog járni az agyam egyfolytában? Felhívjam? Vagy ne? Nem telefonálhatok ötpercenként! Hogy néz az ki? Megvan! Veszek neki egy keresztet! Hadd cipelje! Kár, hogy abból nincs ilyen feles, mint a szívből! A szerelmesek együtt hordanak egy szívet, a keresztesek miért nem hordhatnak egy keresztet? Hát nem elég abból egy? Jól megosztanánk, én vinném most a nehezebbik felét, aztán amikor már az én erőm fogytán, ő pedig ereje teljében van, cserélnénk. Így ő is jól járna, meg én is. Kíváncsi vagyok mit választott. És több is van vagy csak egy? Ezeket felírom, nehogy elfelejtsem. Mennyi mindent meg kell beszélnünk édes keresztfiam!

Üzenet a palackban

A nap csillogó fényei szűrődtek át a kristályokon, amelyeket az ablakban a szél táncoltatott. A hajnal hangja szelíden költötte a testvérpárt. A kisfiú ébredt hamarabb, s huncut mosollyal az arcán odalépett a húgához, és belefújt a fülébe, majd elkezdte csiklandozni. A kislány nyűgösen s morcosan pofán vágta, hogy hagyja már békén, ő aludni akar.

- De már reggel van, menjünk le a partra hattyúkat etetni, anyáék még úgyis alszanak. – mondta a kisfiú, és kiráncigálta húgát az ágyból. Szépen kiosontak a házból, és az otthonról hozott kenyérrel elindultak a Balaton felé, hogy megetessék a hattyúkat. A madarak csiripeltek és sirályok röpködtek a csillogó víz felett táplálék után kutatva. A kacsák és a hattyúk a vízen kószáltak, és halászni próbáltak. Mikor meglátták a gyerekeket a part közelébe mentek, annak reményében hátha kapnak egy kis eledelt. A kisfiú szaladt a part oldalában, a kislány álmosan kullogott mögötte. Arra gondolt, hogy miért kellett neki is jönni, hiszen egyedül is meg tudná etetni a bátyja a hattyúkat. Egyáltalán minek töri magát ilyesmivel, mikor a vízből nekik is jut enni- és innivaló. Mire felnézett a bátyja már bőszen etette az éhes állatokat.

- Tessék adok neked is, hogy te is tudj dobálni. Menj arra a végérére, hogy ők is ehessenek, mert ide már nem férnek, és így ők éhesen maradnának – mutatott a hattyúhad jobb szélére, akik ott úszkáltak a tömeg peremén, de nem tudtak a többitől a kenyérdarabokhoz férkőzni. Jó sokan vannak, mi?

-         Hát igen, nem is elég ennyi kenyér nekik. Többet kellett volna hoznunk. Nem gondolod?

-         Hát lehet, hogy igazad van, de akkor anyáék észre vették volna, hogy elhoztunk egy csomó kenyeret, így meg … hát csak nem veszik észre.

-         Miért baj az, ha észreveszik? Tegnap is adtunk nekik enni. És ők is dobáltak, nem csak mi.

-         Na jó, menjünk vissza és hozzunk még kenyeret.

-         Jó, szerintem is.

-         Mindjárt jövünk vissza hattyúkák, ne féljetek, hozzunk még nektek kenyeret! – kiabálta feléjük jó hangosan, hogy megértsék.

Ahogy a parton futottak hazafelé, a kislány észrevett valamit a vízben, amiről elképzelése sem volt mi lehetett.

-         Figyelj, itt van valami izé! Szerinted ez micsoda?

-         Ez? Hát kérlek – folytatta okosan, hogy a húgának elmagyarázza ez micsoda és mire használják – ez amolyan palack, amibe írnak mindenféle üzenetet, leginkább hajótöröttek szoktak írni ilyet, hogy megtalálják őket, de van aki szerelmes üzenetet küld benne, meg ilyenek. Megnézzük?

-         Igen – ugrándozott a kislány, láthatóan felébredt és már nem volt álmos. Annyira kíváncsi vagyok, remélem szerelmes levél.

-         Hát én meg remélem hajótörött írta, és tudok neki segíteni. Gondolj bele, megmenthetem valaki életét.

-         Hát ha szerelmes férfi írta, engem meg elvehet feleségül és nem kell tovább várnia.

-         Feleségül? De hát még csak 5 éves vagy! Lányok!

-         Fiúk! Ti meg csak azzal törődtök, melyikőtök a nagyobb meg erősebb, te sem vagy különb, és attól, hogy még csak 8 éves vagy, nehogy azt hidd már, hogy te bárkinek az életét meg tudod menteni, ahhoz még kicsi vagy!

-         Te elég nagynak érzed magad ahhoz, hogy feleségül menj egy vadidegenhez? Az szép!

-         Igen, mert a lányok hamarabb érnek. Ti fiúk meg később.

-         Na jó, ezt inkább fejezzük be és nyissuk ki, mi van benne. Akarsz fogadni?

-         Nem, én csak meg akarom nézni, miért szomorú az, aki ezt írta.

-         Honnan veszed hogy szomorú?

-         Hát nem te mondtad, hogy meg kell menteni valakit, végül is mindegy, hogy hajótörött vagy szerelmes. Meg kell mentenünk.

-         Na jó, letekerem a kupakot és kiveszem, ami benne van. Remélem nem üres, az lenne még jó, itt vitatkozunk, és kiderülne hogy üres!

-         Az nem lenne vicces- reagált a kislány.

A kisfiú letekerte a kupakot és felragyogott a szeme.

-         Igen!!! Nem üres! Van benne egy papír!

-         Jaj de jó! Olvasd már, mi van benne?

-         Illetve két papír is van. Üzenet a férfinek, és a másik – kutat a kezével óvatosan, nehogy elszakadjon – Üzenet a nőnek. Hát ez se nem hajótörött, se nem szerelmes. Melyikkel kezdjem?

-         Üzenet a nőnek. Mert én az vagyok – pukedlizett egyet bátyjának és illegette a szoknyáját, mint egy romantikus film hősnője.

-         Hát az engem nem érdekel, kezdem inkább a férfivel, elvégre mi hamarabb voltunk, mint ti.

-         Hát akkor kezd azzal, nektek úgyis több idő, míg benő a fejetek lágya, biztos fontos üzenet van benne, amiből még tanulhatsz is akár!

-         Na hát kíváncsi leszek arra, amikor meghallod, mit üzen a nőnek az író, akkor hogy fogsz vigyorogni, hazáig kell majd vigasztalnom téged. Ez tuti. S ahogy ezt kimondta, már reménykedni kezdett, hogy azért ez nem így lesz, mert semmit sem utál jobban, mint mikor a húga nyifog és siránkozik, és neki kell lelket önteni belé.

-         Na jó, majd meglátjuk, kezd el olvasni!- válaszolt a húga.

-         Jó, kezdem, figyelj nagyon!

Üzenet a férfinek

Én csak egyet kérek: légy férfi! S hogy mit jelent ez?

Sokat gondolkodtam azon én mitől vagyok nő? Jöttek is a válaszok szépen sorjában: határozott, okos, erős, ja ezek nem jók, hiszen ettől érezheti magát Férfinek egy pasi is. Hát akkor a nőies külső, a finom parfüm… ezek megint nem jók, hiszen ezek külsőségek, amik ugyan számítanak, de nem ettől vagyok nő. Főzni nem koktélruhában szoktam és akkor is nőnek érzem magam. És akkor beugrott egy szó: kisugárzás. Igen ez az, amitől egy nő Nő, és egy férfi Férfi. Egyszerűen ránézel és látod benne a férfit. Látod, hogy sugárzik belőle valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, egyszerűen vonz magához, ott akarsz lenni mellette, mert érzed, hogy Ő az, aminek látszik: Férfi. Nem kell öltönyben feszíteni a mozgólépcsőn, nem kell milliós luxusautó hozzá, sem pedig kacsalábon forgó palota. Ló az lehet, az most újra divatba jött. És ha herceg nem is, de lovag lehet belőle. A lovagok egyik jó tulajdonsága pedig, hogy lovagiasak. Az udvariasságot mesterfokon űzik, a hölgyek megmentése mellett, ha komoly veszélybe kerülnek, és mindig lehet rájuk számítani. Nem kell ötvenszer elmondani ugyanazt, szavak nélkül is tudják mit kell tenni, de ha nem, nem félnek kérdezni. Szeretik a bort vagy a sört ugyan, de tudják, hol a határ. Tudásuk legjavát adják tovább a legkisebb lovagjelölteknek, a nőt nőként kezelik, a lovat pedig lóként. Gondoskodnak családról, természetről, a család természetéről. S ha kell harcba szállnak önmagukért és barátukért, családjukért, jó ügyért. Nem félnek, csak megijednek, ösztönzően viselkednek minden tekintetben. S ha lovukra felülnek, a szabadság felé repkednek. Szívük hölgye pedig vár türelmesen, s készíti a vacsorát, a verandán ülve pedig figyeli, mikor jön kedvese. Így a férfi Férfi marad, a nő pedig Nő. Az Élet egyensúlyba kerül, ha így viseltetnek, és mindent átvészelnek.  

-         Hú, te ezt érted? – kérdezte a kislány.

-         Persze! Én lovag leszek, te meg, te meg hát ahhoz el kellene olvasni a másikat.

-         Lovag? Te? – kérdezte a kislány csodálkozva – hiszen nem is tudsz kardozni?

-         Jaj de buta vagy! Ezt nem a középkorban írták, nem kell tudnom kardozni, sőt itt van látod, még öltönyösnek sem kell lennem, meg gazdagnak sem. Tehát mivel nem vagyok se öltönyös, se gazdag, én lovag vagyok. Nézzük meg te mi vagy! Érdekel?

-         Igen, érdekel, de én tudom is, én Hamupipőke vagyok.

-         Úristen, mikor nősz már fel? Na mindegy, figyelj nagyon! Hamupipőke… - vetette oda húgának gúnyosan.

Üzenet a nőnek

Én csak egyet kérek: légy nő! S hogy mit jelent ez?

Hiába a púder, az alapozó, a sok maszk, a tekintetedben minden benne van. Hiába a csillogó ruha, a sok pár cipő és táska, semmit sem javít a helyzeten. Hiába tudsz főzni, ha nem tudsz táplálni. Hiába a gyerek, ha nem tudsz nevetni. Hiába minden, ha nem vagy nő, aki lenni akartál. Ne ringasd magad reménytelen álmokba, Hamupipőke, Csipkerózsika vagy Hófehérke nem létezik, mint ahogy a herceg sem jön el fehér lovon. Annak a kornak vége. Helyette van mobil, hogy beszélgethess távol élő rokonokkal és barátokkal a kapcsolattartás végett, van autó, hogy bevásárolhass cipekedés nélkül, feltalálták az ébresztőórát, így már nem a kakas hangját kell keresni reggel, és van a Férfi, ki melletted ébred minden nap, kinek adhatsz ételt, hogy ne éhezzen, italt, hogy ne szomjazzon, életet, hogy élhessetek együtt élménygazdagon, adhatod magadat, úgy, hogy őt befogadhasd és ihletet álmaihoz, hogy azokat megvalósíthassa. Sok a teendő és sokszor tűnik úgy, hogy összeomlik a vár, de te nem a torony legfelső szobájában várod a herceget, hanem középen állva összerakod a képet, tudod hol a hiba, és kijavítod. Így a vár is megmarad, s lehet, hogy érkezik valaki érted, lóháton. Egy ismeretlen lovag, kinek szíve aranyból van, esze éles, mint a borotva, ereje, mint az oroszlán és védelmező ölelésében elengedheted magad, s nem kell félned semmitől. Így vágtattok közösen az új otthonotok felé, a szabadság szelében, becsülve és tisztelve egymást, s így nem volt hiába semmi, nem vész el semmi sem.

Amikor a sziklák között a folyó hirtelen vízeséssé alakul át, úgy gördültek le a kislány arcán a sós könnycseppek zuhatagjai.  Bátyja ezt látván odalépett hozzá, és letörölte könnyeit, nem szólt semmit, nem akarta bántani, átölelte, s karjaiban a kislány hüppögve sírdogált még egy kicsit, aztán a simító kezek megnyugtatták, s csend lett.

-         Lehet, hogy nem leszel Hamupipőke, de attól még lehetsz boldog. Látod, itt is jött egy lovag.

-         Igen – mondta kicsit szomorúan, fejét lehajtva.

-         És végül együtt lovagoltak. Hát nem ez a lényeg?

-         De – nézett fel bátyjára, akit még ilyen kedvesnek, és jószívűnek sosem látott. És kivételesen igazat adott neki.

A kisfiú összetekerte a papírokat, visszatette a palackba és lezárta a kupakkal. A vízbe hajította egy erős mozdulattal, majd megfogta a húga kezét és elindultak hazafelé.

Árnyék

Két árnyék, egy férfi és egy nő, kéz a kézben, összekapcsolódva, tele reményekkel, vágyakkal, de kevés hittel vár valamit. Csodát. Vagy talán a halált.

Mindjárt lemegy a nap és sötétségbe borul a világ. De még mielőtt eltűnne a horizonton, megáll a pillanat. Két árnyék hosszasan tekint egymásra a kemény, durva, kavicsos, gödrökkel teli felszínen. Nincs fény az árnyékban. Talán akad egy-két kristályos kő, mely magába gyűjti a nap fényét, de nincs ereje szétszórni. Ha lenne sem tartana sokáig, hiszen az idő véges. A nap sietősre vette lépteit, s elindult lefelé. Az árnyék egyre csak nyúlik és halványodik. Ereje fogytán, s hasonul már a kopár, sivár felszínhez. Már nem érintkeznek össze, már nem olyanok, mint abban a pillanatban. Ez csak egyszer adatik meg az életben. Eltűnt a kéz, a forma, a nő és a férfi. Nincs más, csak egy szürke homály. A nap sem látszik már. Besötétedett, s eltűnt az árnyék, mert eljött érte a halál.

A férfi esete a harmóniával

Két szó is van a címben, amit szeretek: a Férfi és a Harmónia. De hogy a kettő, hogy létezik együtt, az számomra még kérdéses. Erre két példa is akad az életemben.

Két találkozás – egy eset.

Az első találkozás tavaly történt, amikor már nagyon vágytam a szeretetre. Talán a szerelemre is, de az nem jött el akkor. De ezt nem is bánom, így utólag. A találkozásokban mindig van valami misztikus. Valami ok, ami miatt két ember találkozik, és ha ez történetesen egy férfi és egy nő között zajlik, még érdekesebb, még tanulságosabb tud lenni. Én ebben a találkozásban kerestem valamit, ami miatt összesodort minket az Élet. Nagyon szerettem vele beszélgetni, mindig bölcs gondolatokat mondott, és a látásmódja az életet illetően igazán csábító volt. Mindig azt csináld, amihez kedved van, amiben jól érzed magad. Hát igen, de az élet nemcsak erről szól, vannak problémák, amiket meg kell tudni oldani, különben a fejedre nőnek és nagyobbodnak; nincs minden nap fény és napsütés, vannak esős, szomorú idők is, amiket szintén meg kell élnünk, mert az is az élet része. Vannak helyzetek, mikor az embernek a sarkára kell állnia, különben eltapossák, megalázzák, megtiporják, amiből persze lehet tanulni, mégpedig azt, hogy legközelebb állj ki magadért.

Kapcsolatunk egyik megrontója a sör volt. Gondolom ezzel a problémával már sok nőtársam szembesült. Ha olyan kiegyensúlyozott és harmonikus az élete vajon miért van szüksége naponta legalább 1-2 üveg sörre? Az alkohollal sokszor kompenzálnak a férfiak, legfőképpen akkor, ha valami nincs rendben az életükben, vagy az életük egy része nem olyan, amilyennek szeretnék. Persze nem minden alakul úgy, ahogy eltervezzük. De akkor a lehetőségek végtelenjében meg kell találni a megfelelő utat, hiszen lehetetlen nincs. Ha tudod hol a hiba, akkor csak változtatni kell rajta, ez pedig gyakran a gondolkodásmódban rejlik – ha sikerül megváltoztatnod a gondolkodásodat, magadat változtatod, és az út megnyílik előtted. Nem kell hozzá alkohol, csak kreativitás.

Szóval ez a pasi egyszer elmesélt nekem egy buddhista tanítást, aminek a következő a lényege: van egy mérgező növény. A kérdés az, hogy ki mit kezd vele?

A-               van, aki kiírtja, nehogy megölje a növény,

B-               van, aki jóra használja, pl.: gyógyszert készít belőle és megmenti sokak életét,

C-               van, aki nem nyúl hozzá, hanem otthagyja és továbbmegy.

Ezek után elmondta, hogy amikor ezt elmesélte neki egy buddhista a vonaton, milyen jó érzés volt az életfilozófiáját visszahallani tanításként. Hát igen. Ez komoly megerősítés volt, ez tény. De ez nem azt jelenti, hogy ha tengsz-lengsz célok nélkül az életben, és elvagy, mint a befőtt, akkor te leszel a következő Buddha!

Szerintem sokan félreértik a buddhista tanításokat. Nem vagyok buddhista, sem szakértő, de véleményem van erről. Mégpedig az, hogy tudni kell az életben, mikor melyiket kell használnod, csak szituáció kell hozzá, és a megfelelő helyen és időben alkalmazni a három lehetőség egyikét. Persze mindenki be tudja sorolni magát, hogy melyiket alkalmazza a leggyakrabban. Én a másodikat. Mindig mindenből ki akarom hozni a legjobbat, mindent jobbá akarok tenni. De ez nem azt jelenti, hogy hagynám, hogy felfaljon egy oroszlán a puszta kellős közepén, valószínűleg élet-halál harc lenne belőle és megölném, különben én halok meg, és én még szeretnék élni. Vagy ha éppen látom, hogy két kollégám veszekszik, akkor otthagyom őket, mert ez az ő dolguk és nem az enyém, nem szólok bele. Szóval helyes út mind a három, ha tudod mikor melyiket kell használni.

A pasi, aki a buddhizmus tanai szerint él, miszerint hagyj úgy mindent, ahogy van, akkor vagy a legjobb, miért iszik és érkezik meg hozzám büdösen, sörszagúan, kocsmafüsttől átitatva? És miért oda megy előbb, és nem hozzám? Egy kapcsolatban mind a két fél látásmódja számít, nem lehet önző módon kisajátítva csak a saját értékrendem szerint intéznem mindent, hiszen ott van valaki mellettem, aki szintén ebben a kapcsolatban él. Szükség van alkalmazkodásra, kompromisszumra is. Szükség van szeretetre, odafigyelésre és empátiára a másik irányába.

A zavaró tényező ebben az, hogy a pasi hiába gondolkozott a buddhizmus szerint, a gyakorlatba szerintem nem sikerült átültetnie. És ez fontos, mert a hitelesség egyik alapköve, hogy ahogy gondolkodom, úgy is élek, azt teszem, amit mondok, nem csak a szám jár. Itt jön az őszinteség, ami fényességgel tölti meg a kapcsolatot, ugyanis ettől lesz minden világos, mint a nap.

A második találkozás néhány hete történt. A buszon ismerkedtem meg egy kung-fut űző pasival, aki azért szólított meg, mert egy jin-jang jelet ábrázoló medál volt a nyakamban. Gondoltam, hogy ő más lesz, hiszen a kung-fu kínai harcművészet, aminek lényege abban áll, hogy kemény munka és sok tanulás árán jut el az illető a megszerzett tudásig, aminek célja csakis nemes és építő jellegű lehet. Ez nekem szintén vonzó volt, de ismét csalódás ért. Mikor leszálltunk a buszról és bemutatkoztunk egymásnak, megint éreztem, hogy árad felém az alkohol bűze. Annyira kiábrándító, hogy megint ez történt. Miért nehezebb a férfiaknak harmóniába kerülni önmagukkal, mint a nőknek? Én ezt vettem észre legalábbis. A nők foglalkoznak magukkal, nem csak külsőleg, hanem belsőleg is. A férfiak viszont leginkább a testük építésével foglalkoznak, már ha megteszik (és most nem a sörhasra gondoltam), a belső világukkal viszont keveset törődnek. Tudom, hogy ők másképp viszonyulnak mindenhez, mint mi nők, viszont így sosem lesz belőlük igazi társ. Fontos a kommunikáció egy kapcsolatban, ami csak akkor működőképes, ha mindkét fél tud és akar kommunikálni, őszintén, tabuk nélkül.

Ha visszatérünk a buddhista tanítás mérgező növény példájához, azt le lehet képezni a férfire és a nőre is, hogy mit kezdünk mi egymással.

A Férfi a nővel:

A – kiírtja a nőből a nőt

B – megszelídíti és felelősséggel van iránta

C – nem kezdeményez, nem szól hozzá és nagy ívben elkerüli.

A Nő a férfivel:

A – kiírtja belőle a Férfit

B – inspirációt ad a Férfinek és Férfiként bánik vele

C – nem küld jelet a férfinek, észre sem veszi, nagy ívben elkerüli

 Az okok persze lehetnek különbözőek és ez egy nagyon összetett dolog. Hogy hogyan döntünk egyes helyzetekben, rengeteg tényezőtől függ, de ezt a három lehetséges utat használjuk életünkben. Választási lehetőségek, ha úgy tetszik. A döntések hátterében pedig ott van a ráció, az érzelem, a félelmeink, az akaratunk, a hitünk, az elveink, a felelősség és én magam. Minden döntésem az enyém, akár kérek tanácsot, akár nem, a végszó kimondása az enyém. És van még egy fontos dolog, ami számít: a szabad akarat. Erről sosem szabad elfeledkezni, mindenki rendelkezik vele. Szabadon dönthetek az életem felől. Úgy élem az életem, ahogy döntök róla, felelősséggel saját magam iránt, hittel saját álmaim felé, empátiával és toleranciával embertársaim irányába, boldogságban, szeretetben és szerelemben.

A Szívem

Dobban. Ver.
Simogat. Szeret. Gyűlöl. Imád.
Akar. Érez. Fáj.
Megszakad. Üt. Összetör. Gyógyul. Lassú. Harcol. Gyors.
Békül. Utál. Megbocsájt. Haragszik. Áld. Átkoz.
Igazságos. Elítél. Irgalmas. Nem felejt. Könyörül.
Megtapossák. Felkel. Vágyakozik. Él. Piros. Rozsdásodik. Sárgul. Beteg. Megakad.
Megalázzák. Összezsugorodik. Megdermed. Kő. Fekete. Nem dobban. Belehal. Meghal.
Körforgás. Végtelen. Lélek. Tanulás. Újjászületés.

A sziget

 Hunyd le a szemed és gyere velem egy szigetre, ahol megpihenhetsz! Mindenkinek van egy búvóhelye, ahol menedéket talál. Ezt akkor fedeztem fel, amikor egyedül nekivágtam az útnak. Mivel fárasztó volt egyfolytában menni, csak menni, egyszer megpihentem ezen a szigeten. Ez a tökéletes pillanatok szigete. Amikor fekszel a hátadon, érzed a Nap melegét, a Föld biztonságát, a Víz simogatását, látod a Felhők huncut kis játékát, hallod a Szél csendes susogását, amivel a negatív gondolataid elszállnak, és csak Te vagy. Tudod, hogy itt csak jó dolgok történnek veled. Itt önmagad lehetsz, nem kell társadalmi elvárásoknak megfelelned, nem mondja meg senki mit csinálj, vagy írj. Itt szabad vagy és energikus.

Miután megérkeztem a szigetre a kis csónakommal, megkerestem a házam, és kipakoltam mindent, amit hoztam. Sok helyet foglaltak az emlékek, több volt belőlük a rossz, mint a jó. Nehéz időszak van a hátam mögött, hát nem csoda, hogy nagy a teher. Leteszem a zsákot. Odakintről viháncolást hallok, kilépek az ajtón, hogy megkeressem. A küszöbön átlépve elindulok a hangok irányába.

-         Itt vannak emberek!!! De jó, hogy most nem egy lakatlan szigeten kötöttem ki, mint a múltkor. Gondoltam csatlakozom hozzájuk. Csupa nő! Mindenféle van belőle: fiatalok, anyukák, magányosok-családosok, Mamillária, Ősanya is itt van, cserfesek és halkak. Milyen különbözőek vagyunk! Ez jó, mindenki mást tud adni a másiknak.

Összegyűltünk minden reggel az asztalnál, együtt kávéztunk, együtt írtunk, sírtunk, nevettünk, aztán közös ebéd, közös program délután és este, hisz elszakadni nem tudtunk egymástól. Összenőttünk, mint a sziámi ikrek. Este pedig a tánc! Körben állva, összeölelkezve, kirobbanó energiával énekeltünk és táncoltunk. Középen a tábortűz adott csak világosságot az éj sötétjében. A tűz, a felülről áradó isteni energia száll bele a körbe, beleszalad minden egyénbe, megcsiklandozza, és a nevetéssel visszaszáll középre. Aztán újra útnak indul, és megint vágtázik beléd, aztán érzed, ahogy csiklandoz ott belül, először csak mosolyogsz, aztán egyre hangosabban nevetsz. És ez így megy, mígnem mindenki sorra kerül. Mindenki feltöltődött pozitív energiával, melegséggel, vidámsággal. A tűz lassan parázzsá lesz. Mindenki lefekszik hát a tűz köré, elszenderedünk. A Nap rózsaszínre és lilára festi az ég alját. Lassan ő is felkel, kíváncsian tekint ki a horizonton, testvérét elaltatja, az embereket ébreszti.

Kinyitom a szemem, csodálom a tájat, de tudom, össze kell pakolnom, mert tovább kell mennem. Még egyet sétálok a szigeten. Leülök egy sziklára, és nézem a tengert. Olyan nagy és ismeretlen. Merre fogok vajon menni, és hol fogok kikötni? Nem tudom. De ez a sziget mindig itt lesz, innen minden egyforma távolságra van, bármelyik útról idetalálok, és bármikor visszajöhetek. Ez megnyugtató. Eszembe jutnak az emlékek, de nem a rosszak, azok már elszálltak a szélben, hanem azok a napok, amelyeket itt töltöttem. Sokat kaptam. A tűztől bátor lettem, energikus és kitartó, a víztől lágy, nőies és szelíd, a széltől érzéki, a felhőktől játékos, laza és spontán. Az emberektől pedig empátiát kaptam, toleranciát és rengeteg szeretetet. Most éreztem igazán mennyi ereje van a szeretetnek. A világ leghatalmasabb energiája, ez most mát tuti. Hiába volt a sok különbözőség, egyvalami nagyon is közös volt bennünk: a szeretet, amiből fakad az elfogadás, a figyelem embertársaink felé és az együttérzés.

Most megyek a csónakhoz, el kell indulnom, lejárt az idő. Eloldom a kötelet, integetek búcsúképpen, de a szemekből látszik, hogy találkozunk még. A szél belekap a vitorlába és elindít…

   

Hullámvasút

Izgatottan érkeztem a hullámvasúthoz. Még sosem ültem rajta, nem tudtam milyen lehet. Sokszor elképzeltem már. Biztos jó gyors, hulllámzik majd a hajam, végig vigyorogni fogok és nagyon fogom élvezni. De biztos kapaszkodnom kell majd a gyorsaság miatt. Rengetegen álltak előttem. A sor kacskaringózott, cikkcakk alakban haladtak az emberek előttem, hogy gyorsabban teljen a várakozás. Ez így van kitalálva. Olyan mintha haladnál, de igazából nem haladsz olyan sokat, mint hiszed. Ez csak illúzió. Közben figyelem az embereket miről beszélgetnek, milyen nyelven és hogy tudnak ennyit beszélni a semmiről? Hát ők nem izgulnak? Már biztos ültek rajta. Többször is. Tudják milyen. Én nem tudom, de alig várom, hogy megtudjam. Na haladunk, ez az! Két lépés előre, egy hátra. Türelmesnek kell lennem, pedig közben hallom a sikolyokat, olyan boldogok most azok, akik ott vannak fönt. De én is ott leszek, csak várnom kell. Már eltelt vagy fél óra, és a fele utat már megtettem. Na még egyszer ennyi és én is ott leszek fönt, aztán lent, aztán megint fönt és így tovább. De jó lesz. Már alig várom! Aztán megláttam, hogy van egy nagyobb hullámvasút is. Hát ezt nem mondták! Na, mindegy, ha már ideálltam, először ezt kivárom, aztán átmegyek a másikhoz, és arra is felülök, azt is kipróbálom. Persze ahhoz túl kell, hogy éljem ezt a kicsit. De az milyen nagy, az még jobb lehet! Haladunk, mindjárt felülhetek. Elindult a sor előttem és elkérték a jegyemet, lekezelték, mondták, hogy mehetek. Közben mondtak néhány jó tanácsot, csak éppen nem tudtam figyelni, mert el voltam foglalva a gondolataimmal. Vajon olyan lesz, mint amilyennek képzeltem: gyors és őrületes, és milyen boldog leszek!

Közben megszólalt a hangosbemondó, ami mindenkit irányított: Öveket becsatolni! Mindenki kapaszkodjon! Indulás. De jó, elindultam! Megyek, de még nem lobog a hajam, mert még nem megyünk gyorsan, végülis még csak most indultunk. Még korán van ehhez. És akinek rövid a haja, annak nem is fog lobogni, az enyém legalább fog, ha elérjük azt a sebességet. De jó, hogy nem vágattam le a múltkor. Pedig ez mindig megfordul a fejemben kb. kétévente. De még szerencse, hogy kibírtam. Így jó lesz az élmény. És hol vannak a hullámok, még nem is látom őket. Vannak itt fák, meg tó, meg emberek, akiket nem is ismerek, de hullámok, azok nincsenek. Hát ez így elég lapos. Nem is izgalmas, pedig azt hittem az lesz. Nahát ez a fekete lyuk meg mi lehet? Csak nem nyel el! Á, már látom, egy alagút. Bemegyünk. Ez így olyan, mintha kisvonattal utaznék Lillafüredre, mint iskoláskoromban. Mindenki sikított az alagútban, szinte kötelező volt. De most nem sikított senki. Igazából nem is hallok hangokat. Mi van itt? Sötét, leginkább. Észre sem vettem, hogy bementünk a barlangba, olyan mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Biztos mindjárt kiérünk, elvégre most nem valami kísértetkastélyban vagyok, onnan jöttem. Semmit nem látok, kapaszkodni kéne, de nincs is mibe. Hova lett? Vagy csak nem látom? Már elég régen itt lehetek, és kezdek félni is. Hát nem ilyennek képzeltem. Sötét van, félek, kattog ez a hullámvasút, és így hogy nem látom elég félelmetes, de biztos mindjárt kijutok. Érzem. És mi van, ha megvakulok? Mondták az elején, hogy ilyenre számítani kell? Nem emlékszem, miért nem figyeltem??? Álmodozhattam volna máskor is. De hát már megtörtént, csak magamra számíthatok, nincs is itt senki. Hova tűntek a többiek?

Fény. Fény! Ott már látok valamit! De jó, mindjárt kiérünk, mert itt nem olyan jó. Érzem. Már félek, félni meg nem szeretek, úgyhogy gyorsan menjünk ki! És ha lehet, kerüljük már ki ezeket a sötét lyukakat, mert én hullámokat akarok! Már nagyobbodik az a fényes gömb, mi lehet az? Biztos a kijárat. Mondjuk nincs ráírva, hogy EXIT. De attól még lehet az. Remélem az lesz az. IGEN!!! Már tisztán látom, hogy kiérünk. Jaj de jó!

És akkor hupp! Ez meg mi volt? Lobog a hajam és zuhanok! Úristen meg fogok halni! Inkább ne lobogjon, csak egyenesbe akarok jönni, nem akarok még lentebb menni! De meredek, úristen! És hupp megint! Lelassult a hullámvasút és egyenes út következett. Hát ez tényleg izgalmas, de én úgy gondoltam másképp lesz izgalmas, pozitívan, adrenalinnal, meg minden. Az utóbbi megvolt, de akkor is! Na erre nem számítottam, de mindegy, már túl vagyok rajta! Jól vagyok, a hajam is megvan, csak a lobogásból nem éreztem semmit, mert túl erős volt a szembe szél.

De jó ez a nyugalom. Már csak fentebb kéne menni. Ott milyen jó lehet! Szép ez a vidék, csendes, békés, ahogy a természet megadta. Csobog a víz, állatok szaladgálnak, és ilyen magas fákat még nem is láttam. De megmásznék egyet! De nem lehet kiszállni, csak nézni és figyelni. Ez így olyan, mint egy szafari. Azon úgysem voltam még sose. Így legalább két legyet ütök egy csapásra. Oda ki tudja mikor jutok el. Ott a hegy, van vagy 4000 méter! Vagy lehet, hogy csak 2000, az ilyen megbecsülésekben sosem voltam jó, mindig vagy többet gondoltam, vagy kevesebbet. Szóval biztos magas, mert hó van a tetején. Arra megyünk, ha jól látom. És gyorsulunk is, ha jól érzem. Hát érthető, nem lesz könnyű oda felkapaszkodni, nekem is tartalékolnom kell az erőmet, hogy jól bírjam majd, ha felérek. Itt biztos nem lobog majd a hajam. De nem baj, majd ha onnan jövök le, majd akkor biztos fog.

Mi ez itt? Már megint egy alagút? De mondtam, hogy nem akarom! Hát nem hallotta senki? Kikerülhetetlen. Nem baj, végülis az előzőt is túléltem, ezt is túl fogom élni. Már tudom milyen. És most nem is félek annyira. Na, kezdődik, már megint sötét van. Nem látok semmit, de tudom, hogy nem fogok megvakulni, és ott lesz a fény az alagút végén, és kijövünk, és akkor mi lenne, ha most felfelé mennénk és nem lefelé? Na, mit szóltok? Legyen így! Nahát, ez csak ennyi volt? Hát már látom is a fényt, és sokkal közelebb van és nagyobb is, mint az előző.  Kíváncsi vagyok, merre megyünk? Vajon bejön és tényleg felfelé lesz?

IGEN, felfelé megyünk, de jó! És érzem, hogy lobog a hajam! Kicsit jobban fúj a szél, de össze-vissza. Így meg nem nagyon látok, össze kéne fogni. Kapaszkodunk felfelé. Szeretném látni, merre vagyok, összefogom. Úristen, de magasan vagyok! És milyen szép innen a kilátás! Kezd hűvös lenni viszont, de nem baj, van nálam kabát. Piros. Jó meleg. Biztos nem fogok fázni. Tiszta a levegő is. Nincs is itt más, csak levegő. Se állatok, se fák, se víz, csak hó meg én. Meg ami visz, ez a hullámvasút. Végülis milyennek képzeltem?  „Biztos jó gyors, hulllámzik majd a hajam, végig vigyorogni fogok és nagyon fogom élvezni. De biztos kapaszkodnom kell majd a gyorsaság miatt.” Hát a gyorsaság az relatív, néha az, néha nem, végülis a hajam is hullámzott, csak nem akkor, amikor számítottam rá, és vigyorogtam is, és élveztem is, kapaszkodni viszont nem emlékszem, hogy kapaszkodtam volna. Nem, az kimaradt. Nem baj. Milyen ügyes vagyok, hogy nem kellett kapaszkodnom! Felértem. Kiszállok. Tudom, hogy nem lehetne, de muszáj, mert annyira szép. Muszáj jól az emlékezetembe vésnem ezt a képet, mert a fényképezőt otthon hagytam. Meg kell, hogy ragadjon bennem, hogy beleégjen szinte a tudatalattimba, mert ennyi békességet és nyugalmat még nem éreztem az iránt, amit valaha el akartam érni. Volt pár hullám, meg alagút, meg sötét és félelem, de csak legyőztem, és itt vagyok. És ez annyira szép. És szentimentalista is lettem közben, de nem baj, nem bánom. Így akárhányszor erre a képre gondolok, elönt majd ez az érzés, és akkor megnyugszom.Megérte.

Visszaszállok, mielőtt továbbindulna nélkülem ez a vonat. Mehetünk is. Lefelé megint látok embereket, de olyan mások, nem olyanok, mint akik sorban álltak előttem, mielőtt felültem volna ide. Most pedig megyek, összeszedem a bátorságom és felülök a másikra. A nagyra.     

Hol a kikötő?

„Nincs rosszabb érzés, mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak.” George Matthew Adams

A vitorlás is akkor indul útnak, ha eloldják a kötelet. Az életben pedig el kell engednünk bizonyos embereket. Néha azt, akit nagyon szeretünk és tudjuk, hiánya égetően fáj majd, de azt kéri: Engedj el! Az lesz a legjobb. Racionálisan te is tudod, hogy hát igen, lehet, hogy az lenne a legjobb. De mivel meg sem próbáltuk, hogy tehetnénk ilyet? Ez nem ésszerű nekem. Neked sem az. Senkinek sem. De mégis ezt kéri, hát kimondod: Rendben van, elengedlek. Kimondtad, tehát megteszed, akármennyire is fájdalmas.

De hogy is kell ezt csinálni? Pedig még tegnap tudtam. Határozottan emlékszem rá, hogy az elengedésről és a türelemről akartam írni, és arra is határozottan emlékszem, hogy tegnap még mindennel tisztában voltam, azzal is, hogy mit kell írnom. Elméletben minden megy, mindenki ki tudja okoskodni magának, hogy mi is az a türelem, és az elengedés. De a gyakorlatban ezt megtenni, felér a halállal. Mert valami meghal. Neked pedig tovább kell lépned.

Azt hittem már rég elengedtelek, de ma rádöbbentem, hogy nem. Még a közelébe se jutottam. Hiába égettem el a közös fényképeket és töröltem ki mindenhonnan a gépről. Egy hete volt talán mikor megtaláltam őket egy korántsem eldugott mappában, pedig határozottan emlékszem, hogy végignéztem mindent, hogy tényleg ki vannak-e törölve, még az emaileket is töröltem. Mindentől megszabadulni, ami hozzád köt: ez volt a cél, amit sikeresen teljesítettem is; fizikálisan. Ezek nagyon jó rituálék tudnak lenni, ha az ember tényleg ráhangolódik erre, és elengedi a múltat. A szépet megőrzi, a rosszat elengedi. Az emlékek kellenek, mert az életünk része a múlt is, attól váltunk olyanná, amilyenek vagyunk.

Emlékszem az összes csókra és ölelésre, ami olyan érzelemmel volt tele, amire nehéz szavakat találni. A találkozásoknál hevesen dobog a szívünk, majd kiugrik a helyéről. Alig várom, hogy újra reggel legyen és láthassalak. Aztán bemegyek és nem vagy ott. Elmentél. Keresni az utadat, mert valamit elvesztettél, de nem találod. Még most sem találtad meg. 

Emlékszem az smsekre, a beszélgetésekre, a nemalvásos éjszakákra, a hajnalban találkozásokra, az együtt töltött éjszakákra stb. Te is emlékszel. Ezeket nem lehet, csak úgy elfelejteni, sőt egyáltalán nem lehet. Ez már a részed. És az enyém is. Ezért nehéz az elengedés. Honnan tudod, hogy ez a legjobb? Érzed? És most, hogy kimondtam, érzed, hogy jobb? Könnyebb? Te szárnyalsz? A te vitorlád kötelét oldottam el vagy a sajátomét? Egyáltalán volt kötél? Na, ezért nem tudom most objektíven leírni az elengedést, mert bennem ilyen kérdések merültek fel. És ha annyira azon görcsölök, hogy elengedjelek, nekem nem fog sikerülni, mert a csomó ott van a kötélen és fojtogat. És akkor te lehet, hogy szabad leszel, de én nem. Hogy szabadítom meg magam? Türelemmel. Ez az elengedés alapvető feltétele. Nagyon nehezen tanulható dolog, de nem lehetetlen, mint ahogy semmi sem, csak gyakorolni kell, hogy a mesterévé válj. A szívet azonban nem lehet sürgetni. Nem lehet neki parancsolni. Noszogatni sem lehet. Várnod kell, míg eljutsz arra a szintre, hogy amit kigondoltál, eljusson az agyadból a szíved legmélyéig.

Emlékszel még, mikor sürgettelek? Miért nem döntesz már? Mi tart ennyi ideig? Ennek már 3 éve. Ennyi idő alatt sikerült megértenem, hogy ha türelmes vagyok annyi jó dolog történhet velem. Lehet, hogy akkor másképp alakult volna. Most pedig még mindig tipródunk mind a ketten, keressük azt, aki eloldja a kötelünket, és kimehetünk a tengerre. De ezt senki sem fogja helyettünk megtenni. Kiszállok, eloldom a kötelet, beugrom és mehetek ki a nyílt vízre. Ahol biztos lesznek viharok, az időjárás elég szeszélyes, pláne a tengeren, de meg kell tennem, mert ha nem így teszek, megint magam alá zuhanok, mint 2 évvel ezelőtt. De mivel edzettebb lettem – és ezt is neked köszönhetem – talán most ez könnyebb lesz. Segít a tudatosság is. Csak arra kell koncentrálnom, hogy gyógyulnak a sebek, melyek újból mardosnak. Igaz meg kell élnem a fájdalmat, mert nekem fáj, hogy ezt kérted, de megteszem, mert jobban szeretlek, minthogy fájdalmat okozzak neked. Talán igazad van, és nekem is jobb lesz így. De ez sok idő lesz, lehet. Lehet, hogy nem is olyan sok. Ez elég kiszámíthatatlan, mert az idő, mint tudjuk szubjektív. De ezzel szerintem nem kell foglalkozni. Sokan úgy gondolják, hogy rövid az élet, ezért mindenbe belekapnak, mindent ki akarnak próbálni, de igazán semmiben sem mélyülnek el. És ők hogy élik túl, ha a vitorlás felborul? Vagy csak egy kis csónak? Elmerülnek, mert csak kicsit megy az úszás, nem nagyon. Viszont az, aki tudja, hogy vállalta  a vihart, és ez azzal jár, hogy lehet, hogy felborul és úsznia kell, az erre számít. Én is felkészültem arra, hogy azt kéred majd, hogy engedjük el egymást, mert ez neked nem megy. Bár bevallom azt hittem, hogy változtunk annyit, hogy elkezdjük és megadjuk az esélyt annak, hogy egymáséi legyünk. Nem gondoltam, hogy megint ezt mondod. De benne volt a pakliban. Vállaltam, tehát elfogadom ezt a választ. Elfogadás. Ezzel kezdődik az egész folyamat. Elfogadom a kérésed, elengedlek, és türelemmel vagyok magam és mások iránt és természetesen Irántad is. Ekkor egyensúlyba kerülnek majd megint a dolgok.

Kívánom, hogy találd meg, amit keresel és nem találtad meg nálam: azt az érzést, ami hiányzik, azt az otthont, ahol élnél, ahol nyugalmat találsz, azt a Valakit, akit tiszta szívedből tudsz szeretni és ő is téged. Kioldom a kötelet, a sajátomat. Mert a Tiédet nem tudom. Elindulok, bele az ismeretlenbe, ahol fogalmam sincs mi vár rám, mert megint olyan dolog történt, amire nem számítottam, de úgy látszik mostanában ez az új hóbortja a Sorsnak velem. Rendben van. Ezt is el tudom fogadni. Már nem is tudom hanyadik viharból jöttem ki és kötöttem ki valahol, ahonnan megint tovább kell, hogy induljak, de itt nem ragadhatok. Te is elmentél és ezzel lakatlan lett ez a sziget. Belőled azért elviszek egy darabot, és őrzöm a szívemben, te is kaptál belőlem, azt cipelheted. :) Megyek és keresek egy szigetet, ahol megtalálom önmagam megint, mert most kicsit elvesztem. Méghozzá benned. Szükségem van valami új impulzusra, hogy feltöltődjek és új legyek, mert a régi már nem leszek soha. És ezt is Neked köszönhetem.    

Szentendre, ahol az angyal és az ördög békét kötött

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyedül egy fiatal nő, aki egyszer csak gondolt egyet, és amikor már úgy érezte a sok szenvedés után neki is jár boldogság, béke és nyugalom, keresett egy helyet a térképen, ahol ezt megtalálhatja. Kicsiny hazánk térképét pásztázta a szeme hova menjen pihenni, messze, messze ettől a sok ismerős arctól, messze minden gondtól, bajtól, negatív dolgoktól. Keltre vagy nyugatra? Nyugatra, mert most keleten van. Vízhez? Tűzhöz? Vízhez, mert az kiszámíthatatlan. Sokat hallott már a Duna szépségéről, a Dunakanyarról. Hát gondolta az jó lesz, úgysem látta még. Kíváncsi volt, kutatott mindent, ami számára ismeretlen volt. Lefoglalta a szállást és nézett vonatot is. Sokat kellett még az elindulásra várnia, mert pénze nem volt sok, ezért még spórolnia kellett, hogy ezt megengedhesse magának. Lassan telt az idő, egyre csak gyülemlett a sok rosszindulatúságba burkolózott emberek száma a munkahelyén, a fizetni való sem ment lejjebb, még mindig nem talált új állást, sőt még állásinterjún sem járt már vagy fél éve. Elkeseredett, hogy ő mindent megtesz, és mégsem sikerül. Miért? A sok megválaszolatlan kérdéstől néha már fájt a feje. Ez már sok volt neki, érezte, hogy elfáradt, belefáradt a harcba odabent, a boltban, a buszon, még szerencse, hogy otthon béke van, de ott az agyát nem tudja kikapcsolni, most pedig pont erre lenne szüksége, meg kell pihennie.

Már visszafelé számolta a napokat, mikor már csak egy hét volt hátra az indulásig. Elkezdett álmodozni az útról, hogy milyen jó lesz ott, messze innen, Szentendrén, a világ szíve csücskében. Látott róla képeket az interneten. Elképzelte, ahogy ott sétál a többszáz éve kirakott macskaköves úton napsütésben. Ott fog andalogni a Duna-parton, igaz egyedül, de nem érdekli, ő nem vár tovább senkire. Ha egy pasira vár, sose jut el sehova, így összekapta magát és nekiindult az útnak. A nagy ismeretlennek. Se ismerős a környéken, HÉV-vel se utazott még, és azt se tudja, hogy a szállás pontosan hol van, de nem baj, megnézte a térképet, és mivel nagyon vizuális típus, gondolta a térkép úgyis az agyába égett, eltévedni nem fog.   

Aztán elérkezett az indulás napja, nem pakolt össze sok mindent, elvégre csak két éjszakáról van szó, meg három napról. Az nem sok idő. De éppen elég arra, hogy csodás élményeket szerezzen. Felült a vonatra, nem voltak sokan rajta, összesen ketten voltak a vasúti kocsiban. Pestre sikeresen megérkeztek késés nélkül, majd a HÉV jegyeket is sikerült megvennie könnyedén, aztán pedig felszállt megint egy járműre, de most már a HÉV-re, amivel még sosem utazott, de most ezt is kipróbálhatta. Nem nagyon evett az úton, nem szeretett tömegközlekedési eszközön enni és egyébként is nagyon izgatott volt az út miatt, mert többéjszakás egyedüli pihenésben még nem volt része. Aztán leszállt a HÉV-ről és elindult megkeresni a szállást, érezte, hogy odatalál, nagyon szép idő van és jól esett sétálni, és keresni az utat. Csak a megérzéseire hallgatott, miközben próbálta felidézni a térképet a szállás helyéről. Egyszer kért útbaigazítást megerősítésként, amit meg is kapott. Aztán egyszer csak megpillantotta a nagy táblát ERIKA Vendégház. Ez az. Megvan. Becsengetett és kijött egy hölgy fogadni őt. Miután bemutatkozott egymásnak a két mosolygós nő, közölte a háziasszony, hogy lehet választani a szoba és az apartman között, mert mindkettő szabad és egyedül biztos elfér bármelyikben. Az apartmant választotta. Bementek és lepakolta a csomagjait, és kérte hadd fizesse ki előre most a szállást. Ezek után a hölgy hozott térképet, megmutatta mit érdemes megnéznie, hol érdemes enni és, hogy mit ne hagyjon ki, ellátta jó tanácsokkal a fiatal nőt és jót beszélgettek. Nagyon kedves háziasszonyt fogott ki, gondolta, ritka az ilyen a mai világban. Mivel délután érkezett úgy gondolta, hogy a mai program egy felfedezőút lesz a városban, meg kell nézni mi ez a hely, hol is van, és látnia kell a Dunát, de ami a legfontosabb, hogy ennie kell valamit. Az izgatottság miatt még nem nagyon evett és délután négykor az már elég erős éhségérzetet kelt az emberben. Nekivágott a kapott térképpel a kezében az útnak. Sétált befelé a városba, közben a környéket nézte és figyelte az utat. Megtalálta a sétálóutcát tele mindenféle bazárossal, ajándékossal és népi hagyományokra épülő turistáknak való tárgyakkal. Volt ott mindenféle, ami hasznos és haszontalan. De csak egyre tudott gondolni: éhes. És aztán megtalált egy teret, ahol tangóharmonika hangja szólt egy étteremből. Ez jó lesz, úgyis már régen volt étteremben, hát most eszik egy jót. Leült és egyből jött is a pincér, kért egy étlapot és rendelt egy ásványvizet. Aztán látta, hogy elég drága helyet választott, de nem baj. Eldöntötte, hogy kér egy cigánypecsenyét salátával. Aztán oldalra nézett, és látta, hogy megtalálta egyik célját. Itt a Duna. Akkor azért ilyen drága ez a hely – gondolta. Megérte, kihozták a cigánypecsenyét, és nagyon jól esett neki a Duna-parton vacsorázni harmonika szóban. Miután ezzel végzett, elment sétálni a Duna-partra.

Sütött a nap, a sétányon emberek sétáltak, fiatalok, családok és mindenféle ember. Aztán leült egy padra és hagyta, hogy átjárja a nap melege, a víz csillogott és hihetetlen nyugalom öntötte el a lelkét. Érezte, hogy mindez a miliő simogatja a lelkét. Érezte, hogy feltöltődik energiával. Aztán jött egy madárka, aki leszállt vele szemben a párkányra, ránézett és továbbszállt. Ő pedig mosolygott. Egy órát ülhetett a parton, aztán gondolta megnézi a sétálót, hátha talál valami ajándéknak valót. Kis keresgélés után, mikor már látta, hogy pakolnak az árusok, az egyik helyen szép, kézzel festett porcelánokat talált. Az eladó bácsi nagyon kedves volt és közvetlen, megkérdezte, hogy honnan jött és beszélgettek egy kicsit, ajánlott egy szép kis tálkát, aminek az árából hajlandó engedni. Megvette, gondolta az édesanyja fog neki örülni. Aztán visszasétált a szállásra, mert már eléggé elfáradt, közben pedig kitalálta a másnapját. Elhatározta, hogy kimegy a Skanzenbe, ha már itt van.

Másnap reggel megkávézott a teraszon és elindult a buszállomásra, hogy kimenjen a Skanzenbe. A buszsofőr is nagyon kedves volt vele, szólt, hogy a kis fehér bódénál vegye meg a jegyet oda-vissza, mert akkor 130 Ft.-ot spórol vele, ha nem nála veszi meg. Mondta, hogy megvárja, még úgyis van 3 perc indulásig. Csodálkozott, hogy itt milyen türelmesek és figyelmesek az emberek. Megvette a jegyet, elindult a busz és kb. 20 perc alatt ki is ért a Skanzenbe. Most nem sütött úgy a nap, mint előző nap, de pont sétálós idő volt. Nem esett. Aztán odabent is kedves emberek vették körbe, akárhova ment, mindenhol kedves, okos, az adott tájegységet bemutató nők és férfiak várták és elmagyarázták neki, mit mire használtak. Megismerkedett az akkori mosással, a szappankészítéssel, a kemencékkel és a falusi életvitellel, amit már eddig is tudott hallomásból az édesanyjától és nagymamájától, de most ez mégis más volt. Találkozott az egyik helyen egy fiatal lánnyal, akivel összeismerkedett, mert kiderült, hogy neki van rokona arról a környékről, amelyről ő jött. Felsőzsolcán laknak az unokatestvérei. Éppen sajtkészítés zajlott, nagyon finom illata volt. A lány örvendezett mikor megtudta, hogy egyedül vágott neki az útnak, mert megunta a várakozást és elege lett mindenből, és amióta itt van, csak jó dolgok történnek vele és nagyon nyugodt. Ez az igazi pihenés. Irigyelte a fiatal lány, és azt mondta, hogy ő is ezt fogja tenni. A fél napot a Skanzenben töltötte, látott vízimalmot is működés közben, szép templomot, kápolnát, amfiteátrumot.

Délután aztán megint megnézte a Dunát, mert azt otthon nem láthatja, ezért minden lehetőséget kihasznált, hogy láthassa.

Hazafelé sétálva észrevett valamit, amit eddig még nem, pedig már párszor megtette az utat. Egy romos, fáktól benőtt, omladozó falú, régi, sárga épületet látott, amit kovácsoltvas kerítés vett körbe. Hű, de romantikus – gondolta. A sok, nagy lombkoronájú fáktól nagyon sötét volt a ház előtti udvar. A lépcsőn se lehetett volna felmenni, alig volt ép része. Nem lakta senki. Arra gondolt, ezt kár lenne felújítani, annyira szép ilyen öregen, omladozva a halál szélén. És csak a kerítésen lesett befelé és már-már szentimentális hangulatba került, mikor továbbindult hazafelé az úton, és a szerelemről mélázott. Csak képek villantak fel az előző kapcsolataiból, hogy miből mennyit tanult. És, hogy még várat magára az igazi szerelem. 

Este hulla fáradtan bedőlt az ágyba, de nem tudott aludni. Gondolkozott. Érezte, hogy lehet, hogy fizikailag kicsit elfáradt a sok jövés-menéstől, de agyilag mintha sose lett volna ilyen friss. Kitisztult minden, és nyugodtan gondolt az előző két évére, amiben sok-sok nehézség volt, de jó úton halad. Nem fél egyedül, sőt jól érzi magát nem csak a barátok és a család társaságában, hanem akkor is, ha egyedül van. Vasárnap délelőtt kivitte a vendéglátó hölgy a HÉV-állomásra, és közölte, hogy ők ki is szoktak menni a vendég elé, meg visszafelé is kiviszik a vendéget, de aki nem szól, az elé nem tudnak kimenni. Kicsit rosszul érezte magát emiatt, mert nem is gondolta volna, hogy ilyen létezik. Zavarban volt, de mondta, hogy legközelebb majd szól, mert ide bármikor szívesen visszajönne. Szép város, kedves, figyelmes emberek, nyugalom és béke, mint a mesében. Aztán felszállt a HÉV-re immár másodszor életében és búcsút vett Szentendrétől, ahol az angyal és az ördög békét kötött.